Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Markó Béla: Kántor–Láng (Erdélyi polgárok)
107 csak arról van szó, hogy miképpen kellett fogalmazni akkor, és hogyan lehet beszélni ma. Természetesen az akkori meghatározásokban benne vannak a kényszerű politikai szempontok is, de ettől függetlenül is érezhető, hogy a szerzők hisznek egy közös, egységes, működő irodalmi hierarchiában, tehát a hagyományos értelemben vett irodalomtörténetben, és ami ennél is fontosabb, hisznek az erdélyi magyar irodalom entitásjellegében, vagyis önállóságában. Ezt kimondani egy fél évszázaddal ezelőtt csakis úgy lehetett, hogy meg kellett próbálni óvatosan eltávolodni az egységes, tagolatlan romániai kultúra eszméjétől, és még óvatosabban ki kellett fejteni a magyar irodalom egészével való történelmi közösséget. Az 1971-es Kántor–Láng legelső mondatai: „A romániai magyar irodalom idő- és térbeli határait készen kínálja a történelem. Születésének évszáma 1919, földrajzi hazája pedig Románia. Bölcsőhelye, szűkebb pátriája Erdély (mely központi szerepét az irodalom életében mindmáig megőrizte) és a vele szomszédos részek, de már a harmincas évek derekán jogosnak érezte Gaál Gábor az »erdélyi« jelző fölcserélését a »romániai«-val, egyrészt az országban Erdélyen kívül élő nagyszámú magyar tudomásulvételeként, másrészt mert a nemzetiségi lét kérdéseit elválaszthatatlannak érezte a romániai társadalom egészének alapkérdéseitől.” (5. ) Ez az egyetlen bekezdés is mutatja: mifelénk olvasni tudni kell. Lehet ugyanis a későbbi tartalmakat körülbástyázó ideológiai kompromisszumnak tekinteni ezt a bevezetőt, például az erősen baloldali Gaál Gáborra való hivatkozás vagy a romániaiság hangsúlyozása erre indíthatna minket, de legalább ennyire indokolt arra a bátorságra felfigyelni, hogy a kötelező hazafogalmat miként relativizálták a „földrajzi” jelzővel a szerzők, vagy hogy Erdély központi szerepét emlegették akkor, amikor ezt semmilyen kontextusban nem szerette a hatalom. Mint ahogy az akkori körülményekhez képest szokatlanul szókimondó, tipográfiailag is kiemelt definíciót is kaptunk a bevezető végén: „Ilyenformán a romániai magyar irodalom Románia 1919 utáni területén kialakult magyar nyelvű irodalom. Társadalmi meghatározója a romániai társadalmi valóság, valamint a romániai magyarság kisebbségi, illetve 1944 utáni nemzetiségi helyzete. Mindkét vonás megkülönböztető a magyarországi irodalomhoz viszonyítva, amelyhez azonban a nyelv és a kulturális hagyományok tágan értelmezett közössége fűzi.” (7.) A „kettős kötődés” ideológiáját nem sokkal azelőtt még vehemensen tiltotta, és az erre való utalásokat könyörtelenül irtotta a cenzúra. Ez a meghatározás ma már óvatoskodónak tűnhet (bár azt gondolom, alapjában véve nagyon is igaz most is), akkor viszont nem lehetett könnyű úgy megindokolni, hogy nyomdafestéket láthasson. Kellett hozzá a ravasz erdélyi okfejtés: „Minden, a magyar irodalomtól elkülönítő törekvés a román irodalommal szemben is szeparálóerőként hat. A romániai magyar irodalom nem kettészakítja önmagát, amikor sajátjának tekinti a magyarság valamennyi haladó szellemi értékét (amire magyarnyelvűsége természetszerűen kötelezi is), s vállalja egyben romániaiságát is. Ellenkezőleg: összekapcsolja mindazt, ami a két nép kultúrájában egymást segítő, egymást kiegészítő, közös történelmi gyökerekből sarjadt érték. ” (6.) És így tovább. Ehhez képest hol tartunk most? Attól félek, nem ott, ahol számomra rokonszenves optimizmussal – és okos érveléssel – Láng Gusztáv is, Kántor Lajos is látni véli az erdélyi magyar irodalmat. Ugyanis a hatalmi kényszer múltával nem szűnt meg a mindennapi valóság kényszere: hogy politikai-társadalmi meghatározottságai az egységes magyar irodalomba remélhetőleg mind szervesebben illeszkedő erdélyi irodalmat továbbra is entitásként (is) működtetik, tehát a különbségek nem egyszerűen regionálisak, nem csupán a tájjellegből adódnak, bár az is számít. Érdekes, hogy a Száz év kaland ban, a lehetséges definíciót keresve, ismét használja Láng Gusztáv a „földrajzi” jelzőt, egy némiképpen új, fontos szempontot illusztrálva: „Ebből – hogy tudniillik e különbségek és többletek nem földrajzi meghatározottságúak – az is következik, hogy Erdélyben élő és író költő tartozhat akármelyik, a maga korában lehetséges és időszerű csoporthoz, s nem Erdélyben (Partiumban) élő szerző is lehet az erdélyi hagyomány folytatója. (Mint példát említhetem Jékely Zoltánt, aki A marosszentimrei
