Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Markó Béla: Kántor–Láng (Erdélyi polgárok)
106 Mindenképpen ő dilemmázik többet, ő próbálkozik újra meg újra az erdélyi magyar irodalom definiálásával, illetve annak a kérdésnek a megválaszolásával, hogy egyáltalán van-e ilyen, és ha igen, akkor mit is jelent ez az erdélyiség. Alapjában véve mindketten úgy vélik, hogy vannak jól megfogható erdélyi sajátosságok, de míg úgy tűnik, Kántor Lajos ezt tényként fogadta el (számos könyve, többek közt a Konglomerátum című, Erdélyről – és Gaál Gáborról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról – szóló esszéregénye bizonyítja ezt), addig az immár évtizedek óta Szombathelyen élő Láng Gusztáv érthetően más optikával, az ellentmondásokat talán élesebben érzékelve jut el ismételten majdnem ugyanarra a konklúzióra. Ezt a kettejük által külön-külön bejárt utat tartom igazán izgalmasnak, ez az igazi kaland ebben a Száz év kaland ban. Ha úgy tetszik, látszólag „Erdély magyar irodalmáról” van itt szó, ahogy az alcím is jelzi, de valójában két kiváló értelmiségi, két egymástól már régóta távol élő barát Erdély-olvasata ez. Szorongó közelítés ahhoz a kérdéshez, hogy van-e még közös Erdélyünk egyáltalán, és hogyha van, milyen is. A magam részéről hozzátehetném: ma még talán van, de lesz-e holnap is? Persze nincs szükség ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához semmiféle politikai-közigazgatási vagy államjogi eszmefuttatásra, bőven elég egy „részjelenséget”, irodalmunk szóban forgó száz esztendejét végiggondolni. Láng Gusztáv annak idején a huszadik századi magyar irodalmat tanította a kolozsvári bölcsészkaron, és verselemzéseit hallgatni éppen olyan élmény volt nekem, mint később, a nyolcvanas évek elején a moldvai Iași-tól (Jászvásártól, ahogy egyik-másik honfitársunk visszamagyarítaná azt is, amit már nem érdemes) Kolozsvárig tartó hosszú vonatúton megtanulni pókerezni tőle, amit aztán, mi tagadás, el is felejtettem. Nem anekdotázni akarok, csak szeretném felidézni az olvasónak akkori életünket: azért jártunk Iași-ban, Láng Gusztáv a bírálóbizottság tagjaként, én meg az Igaz Szó című folyóirat szerkesztőjeként, mert ott tartották abban az évben a romániai középiskolások magyar irodalmi tantárgyversenyét. Hogy miért ott? Mert a román irodalmi tantárgyverseny helyszíne is ez volt éppen, és a kettőnek egy helyen kellett lennie. Így éltünk akkoriban. De végül is volt magyar irodalmi tantárgyverseny, és volt erdélyi magyar irodalom is, mondhatná valaki. A lényeg: a futó pókerkalandot elfelejtettem, ám a nyugatosok szeretetét mélyen belénk plántálta Láng Gusztáv, az máig él. Apropó, gondolom, a szombathelyi főiskolára kerülve később, elégszer szembesülhetett ő is azzal a kínzó kérdéssel, hogy egyik kedvencét, Dsida Jenőt, aki az élvonalbeli nyugatosokkal, Babitscsal, Kosztolányival, Juhász Gyulával, Tóth Árpáddal egyenrangú költő, máig nem integrálta a magyarországi közvélemény. Azon is elgondolkozhatott, hogy az általa gondozott, minden eddiginél teljesebb Dsida-összest néhány évvel ezelőtt talán kétszázötven példányban merték kiadni a szombathelyiek (ez nem a kiadó kritikája, ők dicséretet érdemelnek). Kántor Lajosnak is számtalanszor szembe kellett néznie természetesen azzal a kint is, bent is helyzettel, hogy miközben makacs következetességgel és kivételes igényességgel szerkesztette a Korunk tematikus számait – az Erdély és Magyarország közti szellemi-kulturális kerítéseket is bontogatva –, volt-e vajon kellő visszhangja ennek „odaát”. Ízig-vérig transzilván értelmiségi volt ő, figyelme mindenre kiterjedt, Erdélyt szerette, Kolozsvárral a végletekig elfogult volt, de ugyanakkor folyamatosan a teljes magyar kultúrában gondolkozott. Nem ellentmondás ez, csak annyira, amennyire ellentmondás mindannyiunk élete, akik Romániában próbálunk magyar íróként minden magyar olvasó számára érvényeset mondani, ha egyáltalán szabad még ilyen patetikusan fogalmaznom. Közel ötven év telt el az első Kántor–Láng megjelenése óta, és mindenképpen tanulságos összevetni az akkori definíciós kísérleteket a mostaniakkal, mert rá fogunk jönni, hogy az eltéréseket nem kizárólag az egykori politikai és etnikai elnyomás meg a mai, többé-kevésbé szabad véleménymondás közti különbségekből kell levezetni, vagyis nem