Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
89 ellentmondásos, de mégiscsak létrejövő kifinomodásban vélte felismerni. (Ennek egyik alakítója és kijelző médiuma pedig, úgy gondolta, a művészet. A művészetek kiemelt fontosságát értékrendjében, minden jel szerint, ez az összefüggés adta meg.) Ignotus azt is tudta, a haladás: veszteség is, volt veszteségélménye . „A történelem is temető, melyben a sírok mélyén a halottak mellett ott porladnak, penészednek, fakulnak és rozsdásodnak kincseik és ékességeik” – írta. „Minden korszak egy csomó olyan értéket visz magával sírba, amelyért kár, s amely így örökre elvész.” (173.) Megállapítását jó néhány példával igazolja, egyebek közt szól arról is: „A hit hanyatlásával sok üdvözítő magasztosság is elhanyatlott. A technika minden haladása teméntelen szépségeknek, erényeknek s ügyességeknek került életébe. A puskapor a személyes bátorság s a testi erő csodáit robbantotta föl, – s aki a puskát, a gyújtót, a vasutat s a keményített gallért kitalálta, megölt számlálatlan sok eleganciát, leleményt, élvezetet és mozdulatot […]. Értékek légiói pusztulnak el így, s a világ cézárja, az emberiség, fájdalmasan kiált olykor a száguldó időre: Varus, add vissza légióimat!” (173–174.) A magyar modernitás egyik élharcosa tehát minden volt, csak a naiv optimizmus képviselője nem. Hatása, meggyőző ereje nem utolsósorban abban rejlett, hogy a haladás fonákjáról sem hallgatott. 8 Könyvszerűtlen könyv, mondtuk az Olvasás közben ről. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a könyvnek ne lenne egysége. Ignotus ügyelt arra, hogy az egyes részek kapcsolódjanak egymáshoz, a folyamatosság, minden tematikai változatosság és gazdagság ellenére meglegyen. A címtelen és címes részek határán ez a kapcsolódás jól ki is tapintható. Az első – címtelen – blokk záródarabja például Péterfy Jenő halálát tematizálja, a rákövetkező, címes szöveg, a Temetőjárás pedig a halálhoz való viszonyt járja körül. A második, társadalmi dolgokról szóló rész a gyerekek helyzetének taglalásával zárul, az utána következő címes szöveg, A Malthus evangyéliomából pedig a gyerekvállalási „kedv” s gyakorlat visszaeséséről szól. S így tovább. (A címtelen részek összegyúrása, például az Emma asszony leveleiből adott szemelvények eredeti címeinek eltüntetése, a szemelvényeknek a szövegben való föloldása nem utolsósorban éppen ezt az egységesítést szolgálta.) A könyv egységének (s egyben: jelentőségének) leglátványosabb bizonyítéka mégis a kortárs recepció. A könyvről, egyebek közt, a magyar irodalomba akkor berobbant Ady az elsők közt, már 1906. január 25-én írt, s bár esszéje nem szabályos kritika, hanem Ignotus karakterisztikájának fölvázolása (nem utolsósorban az Olvasás közben alapján), expressis verbis kimondja: „Ignotus pedig a modern emberlélek teljessége”. Ez a tézise Adynak nem csak elismerő, s nem csak kijelöli Ignotus helyét a magyar modernitásért vívott harcban, hanem mindannak, amit szövegei megtestesítettek, a belső összetartozását, egységé t, méghozzá teljes körű egységét deklarálja. Adynak, az „aforizmaíró”-tézisét hangoztatókkal ellentétben, messzemenően igaza volt. A meg nem merevedéssel szembeszegülő írásmód nem anomália, hanem – akkor, a gyors és dinamikus átalakulások első, nagy szakaszában – történeti és episztemológiai szükségszerűség, vagy ha úgy jobban érthető: a gondolkodástörténeti lehetőségek optimuma volt. S Ignotus nemcsak leképezte ezeket a változásokat, de alakította is.
