Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
88 konclesői, túlordítói és szemforgatói.” (55.) A jövő horizontján mindenesetre nála is a szocializmus víziója jelent meg. „A szocializmus és a kollektivizmus, ha beteljesedik s valóra válhatik, a mostani öt-hat százalék helyett száz százalék művelt, jómódú, tehát művészi élvezetre képes, s azt ilyenformán meg is követelő embert állít a társadalomnak s a szépségnek, s az egész dolgozó világ, a munkája öregjét géprabszolgákkal végeztető, egy athéni piac lesz, hol a vargák az Eszkilosz tragédiáit sugallották és élvezték.” (57–58.) Ebben a vízióban persze vegyük észre, centrális helye van az emberi érzékek kifejlésének és általánossá válásának, s az Ignotust vezérlő eszmény éppen ez: a művészet élvezésére és igénylésére való kollektív alkalmassá válás. S az egyik, saját azonosulását korlátozó tapasztalata éppen ezzel a várakozásával kapcsolatos. „A szocialista agitációnak nagy fogyatékossága, hogy habituális savanyúsággal történik” – írta (54.). „Engemet legalábbis mindig elsavanyít, mikor a szépség s a boldogság meghódításának ugyanabban a kámzsában s ugyanazokkal a taglejtésekkel vágnak neki, amivel Savonarola parancsolta máglyára a képeket s a selyemköntöseket.” (54–55.) Hogy miből fakadt a korai magyar munkásmozgalom „habituális savanyúsága”. s mennyire nem anomália volt, hanem történeti szükségképpeniség, messzire vezető kérdéskör, itt még jelzésszerűen sem tárgyalható. De az Olvasás közben e diagnózisa kulcsot ad Ignotus beállítódásának megértéséhez. Számára itt volt a pragmatikus vízválasztó. Ő a haladás eredményeit élvezni akaró polgár volt, s erről a jövő kedvéért sem akart lemondani. A jövővíziója és napi életvitele közötti diszkrepanciát pedig pragmatikusan oldotta föl: „a világnak mindig az a rendje, ameddig eljutott” (271.). A világ Magyarországon most eddig, egy nyilvánvaló, s le nem is tagadott ellentmondásig jutott el. Számára a kapitalizmus egyidejűleg mint korlát és lehetőség létezett, s ő, a maga habitusához, napi érdekeihez híven, a lehetőségekkel kívánt élni. A kapitalizmust kulturálisan leképező modernitás belső ellentmondásait, feszültségeit azonban a maga módján mindig szóvá tette, s irányultsága végső célját később sem tagadta meg. (Amikor, jóval később, a bolsevizmus kritikusaként lépett föl, álláspontját akkor is az egyik, történetileg adott szocialista pozícióból fejtette ki.) 7 Ignotus pragmatikus és realista gondolkodó volt, az ellentmondásokat – a maga módján, persze – inkább kiélezte írásaiban, semmint elkente. Az (egyik) alapkérdése, jellemző módon, az volt, a változásokkal („haladással”) megnő-e a kimondottak igazságfoka? A változás (haladás) és az igazság kimondása között automatizmust nem látott, sőt ezt tagadta. A testábrázolás kapcsán mondja, de meglehetősen általános érvénnyel: „Van, aki igyekszik, hogy hívebben ábrázolja [a testet] a régi olajnyomatoknál, és nem mondom, hogy egy-egy új festő vagy szobrász egy-egy megdöbbentő újsággal ne állna elő, amiről azt mondjuk: micsoda merészség ily pőrén merni ábrázolni a valóságot! De furcsa, hogy ez a valóság sem valóság, az új ember csak másképp hazudik, mint a régiek.” (212–213.) A személyes tapasztalat, az átélés fontosságát hangsúlyozza e téren is: „Tudni is, mint szeretni, a maga bőrén tanul meg az ember. Megismerkedni valamely tudomány ma megállapított igazságaival, nem ér többet, mint a lexikonban megolvasni: mi a szerelem. Nem megy át az ember vérébe, nem tud vele tovább gondolkozni: csak tud róla, de nem vette tudomásul, s csak hiszi, hogy elméje ennek nyomán jár tovább. Mint ahogy minden egyes ember, mire megszületik, gyorsan és nagyjában végigment fajának egész fejlődésén, minden egyes ember elméjének is mintegy be kell futnia a tévedések és elkalandozások egész útját, melyeken át az emberiség mai tudomásaihoz eljutott. Csak annak válik vérévé minden mai igazság, aki tud minden régi tévedésről és hazugságról. ” (247.) Ez a „tudás” azonban nem lexikális tudás, hanem tapasztalatfelhalmozódás és kifinomulás – a haladást Ignotus ebben a lassú és
