Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
86 6 A könyv címtelen részeinek gazdagsága, paradox módon, egyben gyöngesége is: a sok megfigyelés, tapasztalat és ötlet nem engedi magát a teória világos rendjébe szorítani. A szöveg jellege s a beállítódás lényege az, amely ezt kizárja, de legalábbis nagyon komplikálttá teszi: ha post festa megpróbálnánk, az értelmezési keret terjedelmesebb és bonyolultabb lenne, mint az értelmezett szöveg. Ignotus azonban alighanem nem csak az anyagához való kényszerű alkalmazkodásból, de szándékoltan, írói eszközként is élt az ellentmondások sarkos, paradox alakzatokban való megjelenítésével. A dolgok ellentmondásossága, minden jel szerint, alapélménye volt, s ezt az ellentmondásosságot sem maga, sem olvasói előtt nem akarta elhallgatni, eltüntetni. Sőt, célja gyakorta a meghökkentés (is) volt, szándékosan frappírozóan fogalmazott. A kibontakozó kapitalizmus világa nem nélkülözte az igazolhatatlan ellentéteket és végletes polarizációkat, feszültségeket generált. Ignotus azonban mindezt haladásnak tekintette, de az eredményt nem volt hajlandó idealizálni, problémátlanná stilizálni. Alapmeggyőződése az volt, amit sokkal később, a fölfedezettjének is tekinthető, Ignotushoz képest sokkal fiatalabb költő majd így fogalmazott meg: „finomul a kín”. (Ezt a tapasztalatát ő maga is sokszor, sokféle variációban kimondta.) S ez az élmény kettős stratégiát írt elő számára, a kínoknak s a kínok finomodásának egyidejű, egymást ki nem oltó bemutatását. A haladás híve volt, de a haladást nem idealizálta. A „társadalmi dolgokról” elmélkedve például leszögezte: „A világban a rablás és a gyilkolás az eredeti törvény, a lopás már kieszelés, civilizáció, mely a gyilkos törvényt emberibbé teszi. Rablás, szabad lopással enyhítve: ez bizonyára nem ideális társadalmi rend. De valameddig a társadalmi rend nem egyéb, mint valamivel komplikáltabb és differenciáltabb, de alapjában változatlan mása a természet eredeti kizsákmányoló barbárságának, még mindig jobb a tolvajokkal enyhített rablóvilág, mint a szigorú Catóé, melyben csak tigrisek és áldozatok vannak.” (51–52.) S ezt a rendet történeti, azaz mozgásban lévő rendnek hitte. Így azt is hangsúlyozza: „Az egész társadalom s minden egyese titkos összeesküvésben él a saját társadalmi rendje ellen, s nem is tehet máskép, mert különben nem tudná elviselni ezt a társadalmi rendet. Mi volna a világból, ha a gazdagok csakugyan annyira gazdagok volnának, s a szegények csakugyan annyira szegények, ahogy lenni kellene? Hogy’ ne fulladnánk meg a törvények rettenetes hurkaiban, ha titokban egy keveset nem tágíthatnánk rajtuk? A világ rendje szerint az erősebb felfalja a gyengébbet – s ez rettenetes volna, ha a gyenge olykor egérutat nem találna.” (51.) Az elv, amelyet ezzel kimond, az általánosítás igen magas fokán áll, maga a helyzetkép egyszerre az adott rendet igazoló és – felforgató érvelés. Az adottat, ezt a morálisan igazolhatatlant, mint történeti törvényszerűséget állítja az olvasó elé, s kikerülhetetlenként mutatja be. Ugyanakkor a „társadalmat”, mint olyat, oly erős szavakkal illeti, hogy megerősíti a közös negatív tapasztalatokat, nyilvánossá teszi azokat (méghozzá meglehetősen sarkos megfogalmazásban), s ezzel megbontja az elfogadás, a belenyugvás hamis rendjét. Viszonylagosítja azt. S az egérút filozófiájával voltaképpen kiskaput is nyit, s a kibújás és a változás lehetőségeit legitimálja. Attitűdjének ebben a kettősségében lelhető fel az Ignotusra olyannyira jellemző paradoxonok mélyebb alapja. A paradoxonokban való fogalmazás persze figyelemfelhívó, „érdekességfokozó” retorikai alakzat is volt, Ignotus „alkatilag” is vonzódott ehhez a megoldáshoz. De ez egyben a számára fontos tapasztalatok artikulálásának ideális, nyilvánosan is vállalható formája volt. A kritika (még) legitim, legrosszabb esetben is határhelyzeti eszköze, amely ugyanakkor hatásos is volt. Paradoxonjai közül kettőt, mint különösen jellemzőket, érdemes itt is idéznünk. Az egyik: „Élni annyit tesz, mint a más rovására élni. Táplálkozni annyit tesz, mint mást megemészteni. Erőnek lenni annyit tesz, mint más erőt lebírni. S ha ez így van: hát nem volt igazad derék Proudhon, igazad még úgy is, ahogy nem gondoltad? A természet e rendjében egyáltalában lehet-e enyém
