Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
85 gyakorlata mindenekelőtt való fontosságúként követelt meg munkatársaitól, így Ignotustól is) szinte predesztinálta erre, a viszonyok megállapodatlansága pedig eleve errefelé terelte. Roppant jellemző, hogy az első, mindössze 24 oldalas szövegblokkban 27 egy-, esetleg kétmondatos aforizma számlálható össze. Az első ilyen aforizma már a tulajdonképpeni szöveg előtt, a könyv mottójaként felbukkan: „Mai ember már alig tud mezítláb járni, s alig gondolkozik máskép[p], mint könyvből.” (7.) Ebben az egyetlen mondatban, amely mint a könyvet (s címét) is „magyarázó” metaszöveg is tanulságos, sok minden van tapasztalatként kimondva: az életviszonyok „modern” átalakulása éppúgy, mint a kultúra képződésének új módja. Jó s tömör megfigyelés. Ugyanakkor nyilvánvalóan csak trendszerűen igaz, szociológiailag – szinkron metszetben – hamis. Az ország lakosságának több mint a fele, 61 százaléka még egy társadalom alatti társadalom tagja volt, premodern viszonyok közt, „parasztként” élt, s természetesen többet járt mezítláb, mint cipőben, s inkább az orális hagyomány és zárt világa közvetlen tapasztalatai alapján gondolkozott, semmint „könyvből”. De a „modern” trend csakugyan az volt, amit a mottó kimondott, s a szerzői ambíció éppen a modernitás ügyét szolgálta, és tapasztalatait rögzítette. Féloldalassága amennyire hiba történetileg, annyira – egy adott, „polgári” kontextusban – erény is. Az ellentmondás ugyanis legalább annyira a koré (s a kapitalizmus dinamikájáé), mint az Ignotusé. A szövegben felbukkanó első aforizma nem kevésbé reprezentatív: „Nagyapám átimádkozta életét, apám átremélte, én tudomásul veszem.” (11.) Ez az új viszonyokat alakító, s azokba a maga módján integrálódó („asszimilálódó”) zsidó önazonosság újszerű, tömör s kifejező meghatározása. „Szubjektív”, rétegspecifikus önmeghatározás ez, nem az országlakók egyetemes öndefiníciója, s ennyiben parciális. De arra a rétegre, amelyre vonatkozik, áll. Az aforizmák, elég nagy részben antropológiai megfigyelések és általánosítások. De ezek nem „az” ember mint olyan, hanem speciálisan a modern ember leírásai. A modernitás emberéről adalékok. Mögöttük ott a „verseny”, a létharc. „Mire megtanulod, hogy kiabálnod kell, hogy észrevegyenek, addigra elveszted a hangod” , mondja az egyik aforizma (15.). Egy másik még nyíltabban beszél: „A siker titka: megvetni az embereket, de számbavenni őket: senkit nem tartani nagynak, de senkit se venni kevésbe.” (19.) Cinizmus ez, kétségtelen, de igazsága az adott relációban nemigen vonható kétségbe. S ennek a tapasztalatnak a másik oldala is megjelenik az aforizmák közt: „Nem hogy mit akarsz, de hogy mit nem akarsz, ebben áll az élet, melynek csak egy célja van: elkerülni a fájdalmat.” (32.) Ez az inverzió magára Ignotusra is árulkodik. Szíve s morálja szerint nem minden eszköz, amit a modernitás megszül s felkínál, használandó. Teljes legitimitása csak a kínkerülésnek van. (Itt zárójelben érdemes megjegyezni: az „elkerülni a fájdalmat”, mint cél, megint olyan elv, amely Freud elméletének, a freudi antropológiának a befogadását készítette elő.) S roppant érdekes, hogy ez az aforizma az első blokk utolsó előtti fragmentuma. Az utolsó, a blokkot záró, a szokásos aforizmáinál kicsit hosszabb, ám lényege szerint az aforizmák közé sorolható szövege ez: „Van Péterfy Jenőnek egy rettenetesen pontos szava. Plátóról írja: »A fogalmi világ szép rendjében lelkünk elmerül, s erősödve nyugodtabban tűri az életet, mint mikor valami tökéletest látott…« Mikor kivégezte magát, levelet találtak nála, s az is így kezdődött: »Nem tudom tovább tűrni az életet…« Az életet tűrni kell, ez a legveleje.” (32–33.) Ez a kis Péterfy-parafrázis, a megelőző aforizma továbbvitele és kiteljesítése. Az első blokk záróköve. Ide fut ki minden. De több van benne, mint ami az aforizma „folytatásából” következne. Ignotus önmagát is megmutatja. Az életet alakító s nemesítő kultúra vonzásáról éppúgy vall benne (s Péterfy igen jó minőségű vonatkozási pont!), mint az élet mély tragikumáról. S elve mély determinizmusát éppen a levont következtetés mondja ki: „Az életet tűrni kell, ez a legveleje.” Ebben sok minden összegződik: a történeti- kulturális felismerés, a zsidó sors legmélyebb tapasztalata, s az az új, személyes felismerés is, hogy az emberlét tragikumát a „haladás”, a modernség kibontakozása sem képes megszüntetni. Ez a tragikum nem csak történeti adottság, de az emberlét lényegéhez tartozik.
