Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
83 hatalmassá, világ urává tette a magyart, de egy napon fügével megétették, s vége volt Mátyásnak s a magyar dicsőségnek.” (366.) Ennek az egy legendának a variációiként említi Fráter Györgyöt, a két Zrínyi Miklóst, Petneházy Dávidot s még pár nevet. Bár Ignotus nem mondja ki explicit alakban, de a fordulat is, az utána következő ismétlődések is megint egy történeti traumát rajzolnak ki. Egy nép kibillenését addigi történeti pozíciójából, s a lelki szükségletet, hogy e pozícióvesztés magyarázatot kapjon – méghozzá a külső erő s ármány formájában. S ennek a pszichológiai értelemben vett szimbólumnak jól megfogható történeti magyarázata van: az oszmán törökség elleni harc elvesztése, amely a magyar államiságot gyakorlatilag évszázadokra megszüntette (vagy ideiglenes pszeudó állami létet eredményezett), s etnikai fragmentáltságot hozott létre. Hogy, bár nagyon óvatosan és áttételeken keresztül, ezt a problémakört Ignotus megkaparta, szükségképpeni gesztus. Neki, az integrálódni akarónak, elsőrendű fontosságú kérdés volt, hogy milyen az a néplélek, amelybe integrálódni akar. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk: Ignotus folklórértelmezése szerint sebzett, poszttraumás populáció volt a magyar, deformálódó hagyománnyal, de sok erénnyel. A tizenegyedik, utolsó, az egész könyvet is lezáró írás a rejtélyes című Csau méin. Maga a szöveg, és szerepe a kompozícióban sem könnyen értelmezhető. Pedig, látszólag, minden egyszerű. A csau méin , mint kiderül, egy ételféleség: „metélt tészta, csontjáról lefejtett csibehússal” (379.), amelyet az elbeszélő (nagy valószínűséggel: maga a szerző, azaz Ignotus) New Yorkban, az Oriental Restaurantban evett. Az írás, felületesen olvasva, nem is több, mint egy szálloda halljában, kávé mellett trécselő vendég monológszerű fecsegése mindenféléről: ételekről, táncról, emberi viselkedésről, évszázadok, olykor évezredek alakította szokásokról, mozgás- és gesztusrutinokról. Vagy, ha tetszik: új arisztokratákról és régi kultúrákról. Ám mindeközben, ha jól belegondolunk, valamiképpen átrendeződnek az emberközi viszonyok: „a mylord a lelke mélyén földmíves, vagy, ha úgy tetszik: kocsis: mylady pedig a legszédítőbb fejőleány, ki valaha sajtárt emelt a majorságokban” (373.). Ellenben a csau méin-t New Yorkban egy japán fiatalember „két fapálcikával ette” . S e teljesítménye nem egykönnyen utánozható, „tízezer esztendősnek kell lenni” hozzá, s a kéznek ezt a finoman összerendezett mozgását „a nyugati parasztkéz csak nyolcezer év múlva fogja megtanulni” (379., 380.). Az ilyesféle példák és utalások „a műveltségben való élés ősi volta” fontosságát hangsúlyozzák, megjegyezve, hogy „ebben egész Európa, mindenestül, messze elmaradt a Kelet népei mögött” . (375.) Az angolszászok, kik mint nép, „roppant fiatalok” , kapnak is egy fricskát: „Az önök ősei még maguk is fákon élhettek, mikor az indusok már kímélni kezdték a lombok közt kergetődző majmokat. Ez roppant különbség a radzsák javára, s az angol alkirályok rovására...” (375.) S a nyugatiak és a kínaiak összevetése is az utóbbiak javára dől el. „Mily finom ezeknek a kezük, mily előkelő az alázkodásuk, mily értelmes a mosolyuk, mily lágyak a mozdulataik!” – olvashatjuk a kínai pincérekről. „Természetes: a kegyetek ősei [ti. az angolszászoké] csak az eke szarvát fogták vagy a fegyver agyát, míg e pincérek s kalmárok apái, úgylehet, már tízezer éve elkerültek a gorombább s nehézkesebb foglalkozások mellől, s a finomabb mesterségek vagy az elmebeli munka fürgébb s megkülönböztetett mozdulataiban iparkodtak.” (376.) Mindez pedig kifinomultságot eredményezett, mozgásban, ízlésben, személyiségben. Miképpen értelmezhető e szöveg, mi indokolja kötetzárlatként való elhelyezését? Valami „keleti” felsőbbrendűség-tudat? Leplezett zsidó önaffirmáció? Műveltségfejlesztő program, pontosabban annak indirekt igazolási szándéka? Meglehet, mindegyikből volt benne valami. Egy biztos, Ignotus számára a kifinomultság nemcsak érték volt, kultúraalakító eszköz, de ugyanakkor cél is. Méghozzá a haladás célja és értelme.
