Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
79 Constantin Emile Meunier (1831–1905) belga szobrász, festő és grafikus neve, akire akkoriban halála is ráirányította a figyelmet, maga a „végrendelet” azonban Ignotus saját hitvallása. Olyan vallomás, amely Meunier művészetére alludál, de a szerzőnek a felfogását mutatja meg. A végrendeletet, a fikció szerint, persze maga a végrendelkező művész írta (vagy mondta tollba), egyes szám első személyben, de egyáltalán nem szokványos jogi dokumentum. Az örökhagyó rendhagyó módon rendelkezik: „Amit hagyok: mindeneknek hagyom. Kívánom, hogy mindenek osztozkodjanak rajta: mentül többen osztozkodnak, annál több jut egyre. / Amit örökül hagyok: annak a titka, miként lehet, mint a kátrányból illatot, az izzadságból szépséget kiszűrni. / A görnyedésnek hősi vonalait, a feszülő izmokon a nap játékait hagyom nektek örökbe – s ez nagyobb örökség, mint gondolnátok.” (228.) Ez az „örökség” kettős természetű: a művészet öröksége, a művészeté, amely minél több emberhez, befogadóhoz jut el, annál inkább érvényesül, annál több embert gazdagít. Ez tehát a művészet szociológiai szerepének jelzése. De a művészeten, jelesül Meunier művészetén túl, egyben a munka apoteózisa is. A „görnyedés”, az „izmok feszülése” közvetlenül visszautal a belga művész munkásábrázolásaira (alighanem ezért lett ő a „végrendelet” névadója), s magára az emberi erőfeszítések emberi közösségek létét alakító, előrevivő szerepére. „Mert az idő, mely most eljövendő, az izzadságnak, a görnyedésnek s a feszülésnek ideje lesz, egyformán mindenek számára. S jó tudni, hogy ez egyformaság, ha kezdetei szürkék, kormosak, fojtogatók és robbanásosak lesznek is, végső soron mégsem lesz süllyedés, hanem mindenek egyformán emelkednek rangban a szépség s a hősiesség felé. A szépség nem vész el, hanem mindeneken szétárad, az úriság s a hősiesség nem roskad össze, hanem mindenki úr lesz és hős, minden ember Atlasz lesz, ki vállán tartja a világot, és szép lesz, és úri lesz, és hősi lesz e fáradságban.” (228–229.) Ez a jövővízió Ignotus hiteinek és reményeinek korolláriuma. Maximálisan optimista, s miközben a privilégiumok és a szolgaság dichotómiáját az egyetemes munka víziójával váltja föl, ezt a munkát az egyetemes boldogulás és megnemesbedés eszközeként írja le. Nem veszteségként („süllyedésként”), hanem – közös – nyereségként. Az eredmény: emelkedés „rangban a szépség s a hősiesség felé ”. Ez a feudális viszonyokból a kapitalizmus világába való átfejlődés víziója, premodern terminológiával (úriság, hősiesség, szépség) elbeszélve. Nem állítja, hogy ez a váltás könnyű lesz, sőt éppen a görnyedést és a feszülést, a szürkeséget és a kormosságot hangsúlyozza, de mindennek eredményét nagy közös pozitívumként láttatja. Ez az időszak, ismeretes, a magyarországi kapitalizmus kibontakozásának nagy, dinamikus korszaka volt, nagyon sok gazdasági és civilizatorikus eredménnyel. S jól látható, Ignotus a privilégiumaikat egyre inkább föladni kényszerülő hagyományos, „úri” csoportok veszteségélményét is figyelembe veszi, igyekszik olyan jövőt vázolni, amely számukra is megnyugtató lehet. Egészében azonban ez a jövővízió nyilvánvalóan hitszerű alapokon áll, s egy olyan nézőpontból rajzolódik ki, amely mögött a kibontakozó kapitalizmus nyertesei állnak. Képmutatás-e ez, vagy naivitás? – nehéz eldönteni. Egy biztos, történeti távlatból e hit: illúzió volt, amelyet a kapitalizmus sehol a világon nem igazolt, sőt minden tényleges eredményét is súlyos negatívumokkal árnyékolta be. A privilégiumok és a szolgaság helyébe állított közös erőfeszítés víziója azonban mégis jogos, minden szempontból indokolt igény volt. S a „végrendelet” jövőképe egy történeti határhelyzetben született: „a megpróbáltatások fenyegetése közben s a jövendő küszöbén” (229.). A történet kimenetele még nyitott volt, s egy optimista forgatókönyv is lehetségesként mutatkozott. Ignotus hite tehát nemcsak illúzió volt, de vágyprojekció is. A pálya első, nagy periódusának hite és reménye mindenesetre kevés dokumentumban ölt ilyen egységesen testet, mint e szövegben. A hetedik szöveg, a Madame Recamier a maga nemében ritka szövegtípus érdekes darabja. Festészet (!) és irodalom egyesül benne egy modern magatartás megjelenítése érdekében. A szöveg sajátosságát az adja, hogy, minden valószínűség szerint, Jacques-
