Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
80 Louis David (1748–1825) híres festménye ihlette, amely a párizsi Louvre-ban látható, s a nem kevésbé híres „szalondámát”, Juliette Recamier-t (1777–1849) ábrázolja, heverőjén heverészve. A szöveg nem magát a megfestett életképet, hanem mintegy a festmény eseményhátterét meséli el, azt, hogy a hölgy miképpen készül föl nyilvános megjelenésére. A leírás érzékletes, s élvezettel merül el a részletekben. Az (áltörténeti) novellában egy jellegzetes női magatartás rajzolódik ki: a reggeli (!) fogadóóráját délben (!) megkezdő szalondáma, miután reggeli felkelésétől délig önmaga szépítésével, női vonzerejének megalapozásával foglalkozott, így fogadta látogatóit: „Itt vagyok, uraim, de csak egy föltétellel: ha olybá vesznek, mintha férfi volnék!” (233.) Ez a hipokrita attitűd jellegzetesen réteg- és korspecifikus, „modern” attitűd: a nőiség kiélésének egy történetileg kialakult tévútja, szerepdeformáció. A „belépő” megfogalmazásában persze kifejeződik Ignotus poentírozó hajlandósága, a paradoxonokat kedvelő gondolkodása is, de maga a jelenség nem légből kapott. Ez is a modernitásról, a modernitás privilegizáltjainak életéről árulkodik. Férji, de legalábbis férfiúi tapasztalat. A következő – címes – szöveg a megtévesztő című L’art pour l’art . Ez, novellisztikus keretben, beszélgetést imitálva, Ignotus esztétikai pozícióját adja meg. Három dimenzióban: festészetben, zenében és költészetben. A cím megtévesztő, mert az esztétikai öncélúság programjára utal, valójában pedig „csak” a műalkotás autonómiáját hirdeti. Modern magatartás ez, „értelmetlennek”, sőt „ostobaságnak” tartja például azt a régi elvet, hogy „minden képnek egy-egy eszmét kell képeznie” (235.). A kép, szerinte, öntörvényei szerint jön létre. „A festő nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint színhez, fényhez, árnyékhoz és vonalhoz, s nem is mond egyebet, mint színt, fényt, árnyékot és vonalat. Foltokat rak egymás mellé, viszonyít egymáshoz, old fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek.” (235.) Ugyanakkor, önmagát korrigálva vagy tovább gondolva azt is kimondja: „Ez így van – azaz dehogy is van így. Mert én, ha festő vagyok, megtehetem, hogy ne akarjak többet mondani, mint színt és fényt és árnyékot és vonalat. De csak a magam száját foghatom be, nem a színét, a fényét, az árnyékét, a vonalét. A világ nem néma, s minden beszél benne, öt, hat, hét nyelven , már ahány érzéket meg tud állapítani a tudomány. Láttunk-e valaha fényt, árnyékot, színt vagy vonalat, ami nem volt egyéb, mint fény, árnyék, szín meg vonal? ” (235–236.) Ez, látszólag, önellentmondás, Ignotus önmagát cáfolja meg. Valójában egy alapösszefüggést mond ki. Elutasítja az eszmeképviselő művészetet, s a művészet eszközeire koncentrál, de elismeri, sőt hangsúlyozza ezeknek az eszközöknek az eszköz voltukon túlmutató szerepét, „üzenetét”. Nem bontja ki, nem részletezi a percepciónak az érzéki adatokon alapuló képzet- és eszmekonstituáló szerepét, de a funkció lényegére rávilágít. S joggal teszi föl az (ironikus) kérdést: „S azt hiszitek, hogy szín, folt, fény, árnyék meg vonal, mihelyt vászonra vetettétek, menten megkukul, csak azért, hogy igazatok legyen a ti l’art pourl’art-otokkal? ” (237.) Nem, Ignotus meggyőződése szerint, a „szín, folt, fény, árnyék és vonal” egyáltalán nem „kukul” meg, hanem – autonóm módon – beszél. S nemcsak a festészet, az irodalom is beszél, a maga módján. Ennek igazolására egy művészetközi párhuzamra utal: „Rembrandt Saul és Dávid képé”-re és Byron Héber énekek-jére, abban Byron Saulról és Dávidról írott versére. S kimondja: „Ebben a versben nincs szivárványszínű turbán, nincsenek váltakozó foltok, árnyék nem játszik benne fénnyel,, fejek és vállak nem futnak össze benne hullámvonalba, s mégis ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, mint Rembrandt Saul és Dávid képe, s nekem e kép előtt éppúgy könnybe lábadt a szemem” stb. (239.) Ignotus persze tudja, festészet, zene és költészet más eszközökkel él, mindegyiknek megvan a maga speciális eszközkészlete, de valami mindegyikben közös. „Érzést és gondolatot egymástól elkülönböztetni nem lehet. Az értelmi hatás is érzéklet, s az érzéklet is értelmi. Nincs szín, nincs hang, nincs érzéki hatás, ami mellett ne gondolnánk semmit, s nincs gondolat és törté-
