Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
78 ki, mert a férfi csak azt kommunikálja, hogy ő „szereti” Emmát, az viszont nem dereng föl horizontján kérdésként, hogy az asszony szereti-e őt. Mindez nemcsak a férfiúi önzés és érzéketlenség kritikája, hanem azoknak az emberi viszonyoknak a szerkezeti sajátossága, amelyekben a szerelem, mint olyan, elvileg létrejöhet ugyan, de csak valami elidegenült, üres, formális szociokulturális érintkezési formaként egzisztálhat. Van-e, lehet-e erre megoldás? Az adott viszonyok közt nemigen. A szöveg beszélője csak egy viszonylagosító álbölcsességet tud kimondani: „Az uramnak igaza volt. Bolond, aki nem iszik és nem dohányoz, mikor kedve is van hozzá, öröme is telik benne. De még bolondabb, aki erőnek erejével erőlteti magát hozzá, holott örömet nem okoz neki, csak idegessé teszi.” (114.) Ez, akárhogy nézzük, a vágy és a társadalmi praxis összehangolásának mesterséges konstrukciója. Kicsit cinikus, kicsit pragmatikus, de semmiképpen nem az én szabad önkiteljesülése. A szerelem a szenvedélybetegségek (alkoholizálás, dohányzás) státusába sorolódik, s a rizikóvállalás függvénye: vagy élsz vele vagy nem. A következő, címmel kiemelt szöveg a Holubár . Ez az eddigiekhez képest új értelmezési irányt indít el. Nem az „élet”, hanem az élet leképezésének, megjelenítésének, azaz a művészeteknek, a kultúrának a kérdésköre kerül előtérbe. Az élet és a művészet persze összetartozik, Ignotusnál kivált. De a művészetek központba emelése mégiscsak váltás, s innentől kezdve az élet is egy speciális médiumon keresztül értelmeződik. Maga a Holubár , az eddig tárgyalt címes írásoktól eltérően, szokványos cikk, de újszerű megfontolásokkal. Igazi témája nem is a címben megnevezett Holubár, hanem a műalkotások megítélésének kérdésköre, aktualizálva azt mondhatnánk, a recepcióesztétika. A kor egyik neves filozófusának, Spencernek egy megjegyzéséből indul ki, Spencer ugyanis leszólta Homéroszt. Igaza van-e vagy nincs, ez foglalkoztatta Ignotust, s ennek kapcsán szembesül a műalkotás befogadásának hagyomány (tekintély) által biztosított lehetőségével, éppúgy mint a divattal, s tudja, a mű keletkezésének és befogadásának eltérő időpontja számos problémát felvet. A befogadói horizont az idő múlásával megváltozik: a mű kiegészítő magyarázatokra szorul. Mégis, ismeri fel, vannak művek, amelyek tartósan őrzik pozíciójukat, vannak, amelyeket csak a hagyomány tart benn a kánonban. (A kánon szót nem használja, de leírása erre az összefüggésre utal.) S ő maga is előáll egy tekintélyromboló gesztussal, ő Petrarcát szólja le, aki „sem nem igazi költő, sem nem igazi művész. Nem is lehet költő, mert nem őszinte, nem is lehet művész, mert pedáns. Kieszelt érzelmeivel, kicsiszolt formájával típusa azoknak az irodalmi iparosoknak, kik manapság vagy akadémiai ódákat, vagy operetti versikéket írnak, aszerint, hogy a közönség mely rétegénél számítanak fogyasztókra, s az üzlet mely ágában igyekeznek egyedárúságra.” (166–167.) Hogy igaza van-e Petrarcát illetően, nem igazán érdekes vagy fontos kérdés. Fontosabb, hogy felismeri az irodalmi iparos típusát, s azoknak, a maguk keretei közt, elismeri létjogosultságukat: „a fogyasztás azt mutatja, hogy szükség van rájuk” (167.). Ez már „modern”, üzleti szempont, új fejlemény. S innen eljut az (irodalmi) divat kérdésköréig is. Az elismertség és a művészi kvalitás diszkrepanciáját érzékelve észreveszi, hogy vannak, akiknek nincs művészi „tehetségük, de megvan bennük az érvényesülés tehetsége. Miben áll e tehetség? Abban, hogy olyasmiket cselekszenek, amik az embereknek jólesnek. Úgy látszik, vannak költői, festői vagy egyéb ily szépművészeti alkotások, melyeknek […] ez a tehetségük van meg. Nem jók, de jólesnek az embereknek, s valameddig az emberek nagy többségének jólesnek, addig olybá kell vétetniök, mintha jók volnának.” (168–169.) Érdemes volna, mondja, a divat lélektanával is foglalkozni. „Hiszen már megállapítható igazság, hogy annak: mit érzünk szépnek, tartalma és természete csakúgy változik ismereteink változásával, mint azé, hogy mit érzünk jogosnak, erkölcsösnek s igazságosnak.” (169.) Fogyasztói igény, piac és műalkotás összefüggése már modern tapasztalat. A hatodik címes szöveg, a Meunier Constantin végrendelete irodalmi imitáció: fiktív végrendelet. A címben szereplő név ugyan valós név, méghozzá egy közismert művész,
