Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
74 írta például Anaximandrosz.) A haláltudat, a halálhoz való viszony azonban történetileg változó. Alapviszony, de változik. S Ignotus viszonya szélsőségesen „modern”, a halál felháborítja, a halált megveti, utálja. Érzelmeit még a temetőre is kiterjeszti, a temető számára nem kegyeleti hely, hanem emlékeztető arra, amit, ha tehetné, kitörölne a létezésből. A Temetőjárás nak már a felütése is igen erőteljes. „Én: irtózom a haláltól. A másokétól még jobban, mint a magamétól. Testi utálatot kelt bennem, és, ami ezzel iker: megvetést. Megaláztatásnak érzem a halált” , – írja szövege első mondataiként (34.). Ignotus természetesen sokkal okosabb volt annál (fiatalon is), hogy ne tudta volna: a meghalás nem diszkrecionális jog, amellyel, ha akarok, élek, ha nem akarok, akkor nem élek – a halált saját akaratból csak előrehozni lehet, de hatalma alól kibújni nem lehet. A halált mégis a létezés sérelmeként éli meg. Miért? Nem, vagy nem csak félelemből (bár rejtve alighanem ez is ott volt magatartása hátterében), a halál egész létfelfogását tette kérdésessé, vonta kétségbe. Gondolatmenete néhány pontja árulkodó e tekintetben. „Megaláztatásnak” érzi a halált, mely – mondja – „élhetetleneket s értékteleneket érhet, s mondhatatlanul megcsökkennek előttem a nagy emberek, ha meghalnak. Valaki, aki többé nem számít. Hogy’ lehetne az nagy ember?” (34.) Ez a felfogás egy olyan emberképen alapul, amely nagynak csak a potens, a folyamatokat alakítani képes embert ismeri el, s aki nem ilyen – mert például már meghalt –, az „élhetetlen” és „értéktelen”. Ez a még felfelé mozgó kapitalizmus emberképe, az eszmény a hatékony, sikeres ember. S Ignotus ebből a szempontból értelmezi (át) Vajda János nevezetes Emléksorok című versét is. „Vajda János hősnek ítélte az embert, mert tud élni, mikor tudja, hogy meg fog halni. Én ezt a tiszteletet nem érzem, ha százszor eltökéllem, sem tudom érezni. Hiába, csak az a hős, aki győz. ” (35.) Az ember ilyen felfogása a tőke logikája szerint való, a szöveg jelzései e tekintetben árulkodóak. Talán túlzottan is árulkodóak, mintha szándékoltan el lennének túlozva. A szöveg egésze ugyanis éppen ennek az emberképnek a tarthatatlanságát mondja ki. A halál, mint anomália, mint a lét sérelme ugyanis rávetül magára az életre is. „Mert mind világosabban látom – mondja Ignotus –, hogy a halál nem megszakítja az életet, hanem az élet megkezdi a halált. Nem pitvara a kriptának, hanem már maga a kripta. Az a tudat, hogy a halál műhelye, megutáltatja velem a világot.” (34.) „Az egész élet egy […] félszegség. Furcsa, szánalmas, utálatos, nevetséges, a halál előre küldött szorongásától verítékes . Undorom tőle, tőletek, magamtól.” (35.) S a halál, mint olyan, felülírja az életet: „azok is megvénülnek és elpusztulnak, akik mindent elérnek” (36.). A következtetés: az élet „át van itatva a halál rondaságaival” , „élet nincs is, csak születés van és halál van, s menten a születés után megkezdődik a halál, a romlás, az elbüzhödés” (36.). Az emberkép, amelyet a kor termel ki, ellentétben áll a halál realitásával. E helyzetből több minden következik. Mindenekelőtt a veszteségélmény: „mily csoda dolog volna az élet, ha volna a világon élet” (37.). „[D]e, ha már megszülettünk s élet nem vár ránk, legalább részünkül jutott volna az élet délibábja. Így semmink sincs, és, tudván, hogy életünk nem élet, a föld színén is temetőben járunk.” (37.) A tőke emberalakító posztulátuma és thanatosz ebben a felfogásban szétválaszthatatlanul egybekapcsolódik. Ez azonban már „modern”, nárcisztikus tapasztalat, az értelmezést a nárcizmus irányítja. S így a temető is negatív indexet kap: „Ez az emlékeztető raktára a halálnak. Ez a rothadás kertje. […] Nem tudok ennél rettenetesebbet, ökrendeztetőbben utálatosat, lesújtóbban megalázót. Hogy’ szabad annak nyomának maradni, annak a vérlázító elviselhetetlenségnek, hogy aki tegnap volt, az ma már nincsen?” (39.) „A halottakat, hiszen úgy sem segíthetünk rajtuk, minden mód el kéne tenni láb alól: tetemüket elhamvasztani, nevüket kitörülni, képüket elpusztítani, s minden nemzedéknek, ha már megszületik, újra kellene próbálnia megkezdeni az életet.” (38.) Végletes álláspont ez, a sarkító logika uralja. De Ignotus csak kimondja azt, amit a történeti koordináták közt formálódó új tapasztalat diktál neki. Számára immár elfogadhatatlan a „paraszti emberiség” természetközeli, belenyugvó, hagyományápoló attitűdje, az új, a „modern” ember a rideg hagyományból ki akar lépni, a meg nem változtatható
