Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Lengyel András: Egy „könyvszerűtlen” perióduszáró könyv: az Olvasás közben
75 léttörvényekkel nem akar szembenézni. Indoklása persze hamis, önáltató. A temetés rítusa, mondja, „akkor állapodott meg, amikor a paraszti emberiség még kívánta a fájdalmat, mint ahogy ma a parasztember a kapadohányt kívánja, meg a paprikát és a hagymát” (38–39.). Ő viszont ezt a rítust már, árulkodó módon, öngyötrésnek tartja. „Nem elég maga a halott mondja –, még ki is kell teríteni, még a gyertyafénynek, a gyászos színeknek, a fojtogató zsolozsmáknak kínzásai is kellenek, csak hogy jól meggyötörjük magunkat.” (39.) Mindezt Ignotus Freud írásainak megismerése után már aligha írta volna le. A „kín kerülése” itt túláltalánosítva, a „realitáselv” figyelmen kívül hagyásával, s a gyászmunka szerepét fel nem ismerve, sőt hárítva jelenik meg, az életet élvezni akaró – hedonista – modern ember igényének megfelelően. De a paradoxonokban gondolkodó Ignotus, miközben végletesen sarkít, tett egy nagy lépést a halál „modern” rehabilitálása felé is. „Irtózom a haláltól, s csak azt az egy jót tudom benne, hogy, ha már megvan, legalább engem sem kímél meg, s én is meg fogok halni. Sokáig úgy sem bírnám, hogy egyre elnézzem, s minden egyes nappal jobban meg jobban tudjam, inaim megereszkedése súgja meg, álmaim elfakulása, várakozásaim hitetlenné válta vájja tudomásomba, hogy én is halandó vagyok. Ha már meg kell halnom, akkor jó, hogy meghalok.” (40–41.) E záróparadoxonból kiderül, bizony az elismerni nem akart félelem is alakította az érvelést, s az érvelés valójában csak egyféle félelemelűző rítus verbalizációja, a nárcizmus önvédelmi retorikája. Hedonizmus és szorongás összetartoznak. De hogy az egész gondolatmenet nem az egyéni önkény szülötte volt, hanem a halálhoz is viszonyuló modern habitus egyik kísérlete az artikulációra, mi sem bizonyítja jobban, minthogy hamarosan, már 1907-ben megindult a Hamvasztás című folyóirat, s az első számban ott volt Ignotus A halotthamvasztásról című cikke. Ebben Ignotus, ha lehet, radikalizálja álláspontját, de egyben vissza is utal a Temetőjárás ra. „A halotthamvasztásnak, mióta csak emlékszem s magam eszével gondolkozom, híve s óhajtója vagyok (…). Ha már van halál, legyen igazi megszűnés, s ne ily undorító felemásság (…). Bár nem a halottégetésre vonatkozóan, de viszont teljesebben megtalálhatni a gondolatmenetet Olvasás Közben könyvemnek Temetőjárás című darabjában, szeretném, ha elolvasná mindenki, aki a temetőben s a temetésben valami aesthetikát talál.” Egy nagy trend, amely hogy mekkora fordulat volt, csak ma látszik igazán, a hamvasztás gyakorlata Magyarországon ekkor indult el, ekkor lett a diskurzus része, majd lett egy lassú, fokozatosan kibontakozó folyamat eredményeként mára többségi napi gyakorlat. Az attitűdváltás, a halálhoz való új viszony gondolati leképezése a magyar gondolkodástörténetben Ignotus Temetőjárás című cikkében született meg. A Kilencz óra tájt szintén jól érzékelhető csomópont: ez Jézus keresztre feszítésének belső, lelki története. Első olvasásban a halál, pontosabban a haldoklás története, de figyelmesen olvasva kiderül, valami más is – a halál kontextusában. A külső történések a bibliai elbeszélés utalásszerűvé redukált újramondása, megismétlése, egyféle legitimációkeresés. Szűkszavú, de a megfeszítés, a vele járó szenvedés és az utolsó szavak reprodukálása is „hiteles”, hű a Bibliához, miként a történteket látványosságként megélő nézőközönség reakciója is hagyomány szerinti. A keresztre feszített ember belső állapotának leírása is hiteles fiziológiai leírás. A szöveg érdekessége mégsem ebben keresendő. A lelkiállapot leírása, a „belső” dialógus kinagyítása hozza az újdonságot: a küldetéses ember önmaga iránti kételyének, önazonossága elbizonytalanodásának élményét. A szerepvesztés megjelenítése bibliai allúziókból bomlik ki, igazodik a hagyományhoz, de szimbolikussá válik. „Ha nem szólott vele az Úr színről-színre, miképpen szokott ember szólani barátjával: ha ez a próba nem bizonyítja az igazság igaz voltát: igazság-é akkor ez az igazság?” (46–47.) Ez az igazságprobléma, amely itt megjelenik, Ignotus alapproblémája maradt később is. Sok évvel később, ritka hazalátogatásai egyik alkalmával erről adott elő a Cobden szövetségben is, a bibliai textusra hivatkozva téve föl a kérdést: Micsoda az igazság? A küldetéses ember küldetésének kulcskérdése ez, ezen áll vagy bukik szerepe.
