Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Tőry Klára: Korniss Péter pályaíve
47 A munka dokumentálásnak indult – ünnepek, szertartások puszta megörökítésének.” 13 „A népviseletbe öltözött gyülekezet azonban egyre inkább az EGYÜTT gyászoló, EGYÜTT ünneplő EMBEREKET jelentette számomra. A fényképezés hangsúlya áttolódott a közösségre s az emberre. S lehetetlen volt nem fényképezni mást is. … Az emberek viszonyát mindahhoz, ami őket körülveszi, kapcsolataikat egymáshoz. Egyszóval az egész életüket” 14 – írta. Képeinek visszatérő motívuma az egymásba kapaszkodó, kart karba öltő, egymás vállát átfogó, összetartozásukat testileg is kifejező emberek sora, a közösségi együttlét számos kifejeződése. „Korábban is láttam, hogy az ünnepek, szertartások lényege: az együttlét. Éreztem szépségét, erejét. Most már megértettem: többről van szó – közösségről. Amely, miközben a hagyományt őrizte, őket is megtartotta . … Nevelt, irányított, segített, büntetett, gyámolított. Az együttélésben értékrendet teremtett és éltetett” 15 – írta. Korniss egész munkásságának hitelessége mellett legfontosabb vonása az alapvető értékrend felmutatása. Nemcsak a hazai és erdélyi magyarlakta falvakban fényképezett, hanem egyre gyakrabban román, moldvai, szlovák, délszláv falvakban is, s egyre több hasonlóságot is fedezett föl közöttük. „A legfontosabb … mindennapi életük azonossága volt: a közös paraszti sors” 16 – írta. Képei egy múlttá váló világ művészi hitelességű dokumentumai lettek. Korniss akkor fényképezte a 60-as, 70-es években az erdélyi, majd a 80-as években az ingázók témakörét, amikor azok a kultúrpolitika által nem a ’támogatott’, hanem éppen hogy csak a ’tűrt’ kategóriába tartoztak. Ezzel szemben a közönség ráérzett az eltűnőben lévő értékek megőrzésének égetően aktuális voltára. 1974-ben hét év gyűjtőmunkájának eredményét bemutató, Az eltűnő paraszti életforma nyomában 17 című kiállítása az új magyar fotográfia egyik mérföldköve lett. A Műcsarnok három szűk oldaltermében egy hónap alatt 50 ezer ember tolongott. A hatalmas siker hatására az anyagot több európai országban is bemutatták, és az Egyesült Államok több városába is meghívták. A kiállításról írt kritikájában Gera Mihály rámutatott arra, hogy Korniss a kiállítást belső rend alapján egymást követő, egységgé szerveződő képsorokból álló önálló kifejezési formának fogta fel, mely a mondanivalót hordozza. „Korniss Péter olyan kiállítást adott elénk, … hogy ezek után a régi módon képeket bemutatni, a kiállítást nem önálló kifejezési eszköznek tekinteni egyszerűen nem lehet.” 18 A gyönyörű, Korniss vizuális anyanyelvén fekete-fehérben készült képek beleégtek emlékezetünkbe. Személyes élményem, hogy évtizedek távolából is milyen emblematikus erővel hatnak. Nemrég az Utam az iskolába című szép francia dokumentumfilmet nézve a fejlődő országbeli gyerekeknek a távoli iskolába vivő küzdelmes útját, kitartásukat, emberségüket látva rögtön a széki iskolások jutottak eszembe, akik Korniss képsorán kilométereket gyalogolva, széllel, hideggel dacolva, havon, jégen, sáron küzdik át magukat, de az utolsó képen, az iskolában, a feszülten figyelő kislány fénylő tekintete vallja, hogy kínlódásuk nem volt hiábavaló. 13 Korniss Péter: i. m. 51. o. 14 Korniss Péter: Múlt idő. Corvina, 1979. 15 Korniss Péter: Az eltűnő kultúrák megőrzéséről i. m. 52. o. 16 Korniss Péter: Leltár. Erdélyi képek 1967–1998. Officina Nova – Kreatív Média Műhely, 1998. 14. o. 17 Az eltűnő paraszti életforma nyomában . Budapest, Műcsarnok, 1974. 01. 19. – 02. 19. 18 Gera Mihály: Balladák? i. m. 23. o.
