Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Illyés Gyula: Félbe-szerbe III.
32 A vitát általában a bajvívással rokonítjuk. Ez szembenállást, diadal mas- kodhatnékot idéz. Holott vitában is a legizgalmasabb (számomra) az, amikor a küzdelem azért folyik, hogy a felek egymást ne térdre, hanem kölcsönösen jó irányba szökdeltessék, kettős erejű helytállásra. Móricz Zsigmonddal volt nekem is vitám, sőt mérkőzésem. De mindig ilyen barátságos célzatú. Noha korántsem tartoztam azok közé, akiket rögtön atyai baráti körébe fogadott; Darvas, Erdei, Féja, Németh példájára. Egy malomban őröltettünk. Más-más lisztet, illetve darálékot igényelve. Most ebben a napról napra elzárt naplójában látom, mi is lehetett volna köztünk nem a meg-, hanem a kivívandó. 1935. április 23. este fél kilenckor ezt kezdte kopogtatni elnyűhetetlen gépén: „Illyés Gyula cikkében egy ötlet van, ami megrezzentett: »Mi az oka annak, hogy minden magyar író az aggodalomtól elszorult szív dobbanásával szólal meg, mihelyt a nemzet sorsáról van szó?« Ennek persze egy igen egyszerű oka van. A börtönben a rab nem tudja áttörni a falakat, tehát, hogy meg ne haragítsa az őröket, remegve szól a szabadságról. Magyarország 1526 óta tiszta rabságban él. Még a XVI. században csak a török rettegés volt, ez azonban egészen másnemű, mint a következő kortól kezdve a némettől való félelem. […] már a hódoltság idején kezdett megnőni a félelem és a remegés, hogy nem is a török az igazi ellenség, hanem a német király. Az osztrák ház, s még nem is az uralkodók személy szerint, mert az uralkodók rendszerint áthárították vagy átengedték a magyar ügyek vezetését az államtanácsosokra: tehát rájöttek a magyarok, hogy a Rendszerrel állnak szemközt. Az a veszedelmes. Itt egy állandó és magasabb kultúrájú ellenséggel állottunk szemben. Olyan politikai és katonai hatalmassággal, amellyel nem lehetett mérkőzni. Ez tartott 1606-tól egész 1914- ig. Három századon át. Minél tovább jutott az idő, annál nyilvánvalóbb lett, hogy itt egy kérlelhetetlen ellenféllel áll szemben a magyar. S főleg mint faj. A fajta, az idegen nyelven beszélő magyarság volt elfojtásra ítélve. Pláne ennek a magyarságnak túlnyomó többsége protestáns lett, s a vallási ellentét még súlyosabbá tette a távolságot. Az ellenreform áció akaratlan is magyarellenességgé vált. A költők azonban csak a XVIII. század végén jöttek tudatára ennek a reménytelenségnek, amit a magyar politikusok már a XVII. században tisztán tudtak: hogy itt faji harc folyik. A németség tudatosan, szívós célkit űzéssel dolgozik ennek e népnek a megsemmisítésén. Zrínyi Miklós, a Wesselényi-összeesküvés, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc még mind magyar fajtasérelmekkel lázadtak fel. Az egyes támadások leveretése után az elkobzott birtokokat az uralkodó rendszer sor ra felparcellázta német származású tulajdonosok kezébe. A Rákóczi-uradalmakat, főleg a legnagyobb darabokban német tábornokoknak adták, hogy megbízható kezekben legyen a föld és népe. Tíz ilyen generálist sorol fel a Rákóczi Emlékkönyv-ben Wellmann Imre. De nemcsak a Rákóczi- birtokokat, hanem minden megüresedett, elkonfiskált, vagy valamiképp felszabadultnak tekintett birtokot németek kaptak. Ezenfelül az elnéptelenedett vidékekre németeket telepítettek, akiket a hatalom minden segítségével elhalmoztak. Lipót alatt Kollonich nyíltan hirdette, hogy az a cél, a magyarokat egy lábig kiirtani. Mivel ezt nem hajthatták végre, legalább anyagilag, gazdaságilag és kultúrában semmisítették meg, ahol csak lehetett. […]
