Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Illyés Gyula: Félbe-szerbe III.
29 lyek, akik eddig bólintottak, most kelletlenebbül tennék, vagy nem is tennék egyáltalán. * * * Létünkről a leglényegesebb megállapítás, hogy képtelenek vagyunk annyira előre látni, amennyire megvan bennünk az igény. Azaz a síron is túl. Erre a megaláztatásra egy lehet a válasz. Olyan szekér után, amely nem vesz fel az én utamra, nem szaladok egy lépést sem. Tehát pontosan csak a mostani perccel vagyok hajlandó foglalkozni. Mert hisz az ezután következőt sem láthatom lényegileg világosabban, mint azt a síron túlit. Ennek sem én vagyok a föltétlen ura. Azt az időtartamot kezelhetem tehát csak emberhez méltóan, amelyre kiterjed az akaratom. Pillanatonként kell élni az életet. * * * Szellemi emberek tévedései. A lángelmék naponta tévedhetnek: másnap helyre ütik. Tévedhet a nagy tehetség is: újabb nagy teljesítménnyel szintén helyesbít. Hogy a ranglétrán ki van mélyebben: egyik ismérv: a lentire a bűne örökre rátapad. Méltán. Hisz érdemtelenül kapaszkodott föl, s járatta nem képességét, hanem a száját, felelőtlenül, megbízatás nélkül. * * * Szeretem a megjavított, a baleseteiken vagy betegségeiken átsegített holmikat. Három újért nem adnám a régi – még a két világháború közti –, házilag tölthető szódásüveget, mely csak a nyomókája alá illesztett parafadugóval működik, mert másképp kimegy belőle a szénsav. Más ízű volna a kávé, ha nem abba az alumíniumbögrébe csorogna, amelynek fülén a letört hőszigetelő műanyagot én pótoltam ügyesen odatekert madzagréteggel. Ódivatú – elöltöltő – Watermanomat évekig csak azért használtam, mert megrepedt kupakjára apám forrasztott egy kis rézkarikát. A ház napsütéses oldalán a két öreg nyugszék már valóságos bárka a toldalék lécdaraboktól, melyeket nyárról nyárra elgyengült részeikre szögeltem, hogy még és még és még megtartsanak az ölükben. * * * Anyai nagyapánk elindult – nagyanyánk utolsó szépítési ellenőrzése után – a vasárnapi istentiszteletre. De feleútjából visszatért. – Nem tetted a zsebembe a késemet. * * * A táj képe a hegyről húsz éve szebb volt, noha szigorúbb, megkomponáltabb: vízszintesen négy erős vonal: az országúté, a tószegélyé, és túlnan a dombvonulat, s merőlegesen erre a tíz még vékony jegenye alja és taréja. Azóta mindenhol fölburjánzott a zöld, elkente és meglágyította, amit a szándék alkotott. * * *
