Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
24 a Szoc. Reál edzésein túl, sőt az iskola tornatanára összehozta és „edzette” az otthon futballcsapatát, akiket benevezett és játszatott a megfelelő diákbajnokságban, jó eredményeket is értek el. Engem pedig felkért a tartalékok edzőjének, akik szintén nagyon ügyes gyerekek voltak, s mint „második csapat”, úgy szerepeltek. Élvezettel csináltam ezt a dolgot, jó kis együttest alakítottam ki belőlük, de aztán elvette a kedvemet, hogy a tornatanár a legügyesebb játékosaimat többször is elszipkázta és vitte az „első csapatba”. (Totózós játékszenvedélyem viszont még sokáig, évtizedekre megmaradt, sőt fokozódott – életem fontos tevékenységévé vált – akkor is, amikor már régen fölhagytam a nevelőtanársággal.) Egyik legnevezetesebb eset számomra akkor adódott, amikor – 1968. augusztus 21-én – a szovjetek bevonultatták a magyar csapatokat is Csehszlovákiába, az ún. „emberarcú szocializmus” igézetével kialakult kínos (másrészről meg reményt keltő) helyzet fölszámolására. Éppen ügyeletes voltam, délelőtt egyedül a nevelői szobában, aminek ajtaja, ablaka nyitva volt. Teljes letargiába és felháborodásba taszított a híradás, aminek feloldására egy jó ötletem támadt. Az intézet nem sokkal azelőtt szerezte be Kodály Psalmus Hungaricusának hanglemezét. Az ablakba tettem a lemezjátszót, s a legnagyobb hangerőre kapcsolva elkezdtem forgatni rajta a lemezt. Nem egyszer – háromszor-négyszer egymás után. A folyosón közben kaján, csúfondáros arccal többször elment a párttitkár. Nem jött be, nem szólt semmit, csak undok pofával bevigyorgott. Hát így éltem én meg akkor hazánk szégyenletes, szolgalelkű cselekedetét! Mert tudtam, hogy az orsz ág romlatlan többsége drukkolt Dubcsekéknek. A fegyelemtartással tanulóim között mindig problémám volt, még ha néhány nevelőtanártársam önzetlenül is sok segítséget nyújtott. De volt egy jól megtermett, csupa izom és destruktív gyerekem, aki az egyik szobát teljesen uralta, és számomra szinte teljesen kezelhetetlen volt. Napi gondjaim voltak vele, és bárhogy próbáltam büntetni, vagy rengetegszer a lelkére beszélni, semmit sem sikerült elérnem nála. H. Jánosnak hívták, és egyértelműen vezetésre termett alkat volt, amit lázadó kamaszként érvényesíteni is tudott – rossz irányba – társai között. Odáig fajult a helyzet, hogy egy kirívóan destruktív eset után kénytelen voltam levinni az otthonvezető „századoshoz”, aki már tudott a problémámról, és felhatalmazott, hogy egy következő ilyen alkalommal vigyem le hozzá. És lőn. Az otthonvezető hol szigorúan, hol meg megnyerően – sok suk-sükkel – próbált beszélni vele, de semmit sem ért el : János leszegett fejjel, konokan hallgatott, több konkrét kérdésre nem volt hajlandó megnyilatkozni. Végül tehetetlenségében azt kérdezte tőle: – Mondd, fiam, tisztelsz te egyáltalán valakit is magad fölött? Engem például tisztelsz? – János fölemelte végre a fejét, és szinte farkasszemet nézve, végül határozottan megszólalt: – Nem! – A volt századost mintha fenékbe rúgták volna. De azért automatikusan kérdezte tovább: – És a nevelődet tiszteled? – Azt igen! – válaszolta szintén határozottan. Ekkor hirtelen egy jóleső, meleg hullám öntött el belül. Arra emlékszem még, hogy K. „elvtárs” kicsapással fenyegette meg tanítványomat, s ahogy irodájából kiszédelegtünk, J ános cinkosan rám mosolygott. S a továbbiakban tényleg kevesebb gondom volt vele. És bármen ynyire „rossz” nevelőtanárnak tartottak is ( és magamnak is ez volt a véleményem magamról), tudtam, hogy ilyen „csillag-pillanatot” kevesen élhettek meg.
