Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
25 Közben zajlott az élet az intézetben, a nevelői szobában is, G. nevű, tót származású társunk fáradhatatlanul töltögette a totószelvényeket, kevés sikerrel. A párttitkár nevelő „elvtárs” meg egyre nyilvánvalóbban fúrta az otthonvezető „elvtársat”. És egy szer csak (1968 vége felé) új „elvtárs” került az intézetbe, akit ráadásul Kádár Jánosnak hívtak. Jó kiállású, jól megtermett ember volt, aki a nevelőtanári szobában szokásos beszélgetések közben hamarosan előadta (sőt mutatta is), hogy hogyan kell az „ellenforradalmárokra”, a „fasisztákra” lőni, térdre célozva ártalmatlanná tenni őket, mert ő ezt csinálta 1956-ban. Mi, legtöbben elborzadva hallgattuk. És „Kádár elvtárs” hamarosan átvette a szót az egész intézetben. És – mit ad isten! – fúrni kezdte az addig furkálódó párttitkárt. Ennek meg is lett az eredménye – nem sok idő kellett, hogy ő legyen az új pártti tkár. De ez nem volt elég neki, alig melegedett meg alatta a szék, fúrni kezdte ő is az otthonigazgatót. Nem is eredménytelenül, mert – amikor már én nem voltam ott, de a barátaim beszámoltak róla – ő lett az „otthonvezető elvtárs” is. Én ugyanis az év végével beadtam felmondásomat. Nem bírtam tovább idegekkel. Mikor leszálltam a buszról – jó közlekedés volt még Budáról is –, s mentem végig a Várna utcán munkahelyem felé, előbb egy, aztán kettő, végül egy egész tál gombócot éreztem a gyomromban az irtózattól. Az egészből elegem lett, de különösen a leves- és főzelékmocskos ebédlőben az étkezések levezényléséből, s a nevelői szobában a kimondhatatlanul is kialakult politikai dupla Kádár-viszonyokból. Otthon feleségemmel megbeszéltük, hogy mivel nagyon sok közöletlen versem van, s éppen akkor kezdtek el a folyóiratok rendszeresebben közölni, megpróbálok „szabadúszó” lenni. (És ezt ap ósomék is támogatták.) Barátaim a nevelőotthonban, különösen Szalai Pali és Dzsó (de a vezetőség is) mindent bevetve próbáltak lebeszélni tervemről; még Juhász Ferenc is elmondta, hogy ne tegyem, mert költészetből nem lehet megélni (igaz, jobb munkalehetőséget nem ajánlott) – december végével (s az év, 1968 végével is) otthagytam a Várna utcai konglomerátumot, s mint az összepréselt szőlő a felszakított présben, hatalmasan és jólesően nyújtózkodtam ki a (képzelt) szabadságban.
