Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
21 lon – véget vetett életének. De 1967-ben, mikor befejeztük az egyetemet, előbb ott álltunk mindketten (és még nagyon sokan, végzősök), hogy hogyan tovább. Az ELTE-végzettséget ugyanis – előtte is, utána is – többen „ugródeszkának” tekintették a legkülönfélébb kulturális munkahelyekhez, és csak egy részünk lett középiskolai tanár. Sokan mentek újságírónak, szerkesztőnek; a népművelés és könyvtár szakosok közül kiemelt moziüzemek igazgatójának álltak, és a Színház és Filmművészeti Főiskolán meg egyenesen szinte elvárás volt az előző diploma, s többen lettek rendező, dramaturg vagy operatőr hallgatók. Legtöbben mégis írók, költők lettek később, de a mi évfolyamunkba járt – utólagos képzésként – Szakonyi Károly és Kertész Ákos is például. Szalai Palival (és Utassy Dzsóval) mi sem akartunk tanárok lenni, hanem az irodalmi életben képzeltük el jövőnket. De egyelőre állást, munkahelyet kellett keresnünk. Másfél éves nevelőtanárkodás Az 1966-ban történt házasságkötésem után az 1967-es év szintén meghatározó, mondhatni vízválasztó az életemben. Ekkor fejeztem be ugyanis tanulmányaimat, s az ELTE Bölcsészkarán jó minősítéssel megkaptam diplomámat (szakdolgoza tomat meg kiemelték a legjobbak között). Mivel az újságírói pályáról már korábban lemondtam, s nem vonzott sem a tanári, sem a népművelési területen kínálkozó munkakör, Szalai Pali barátom ügyeskedése után egyszer csak nevelőtanárnak tudhattam magamat egy híres (és hírhedt) építőipari konglomerátum ipari tanulós nevelőintézetében. Kollégiumot nem mondhatok, mert az bizony más, mint az a munkásszálláshoz hasonlító, bár iskolai intézmény. Maga az épület emeletes, hosszú kockaépület, ahol 100-120 körüli létszámú ipari tanulót szállásoltak be, főként nyírségi és bihari kiskamaszokat, akik főként – egyebek mellett – kőműves- és ácsszakmát tanultak. Heti vált ásban végezték tanulóidejüket, vagyis egy hét gyakorlati munka a vállalatok építkezésein (ahol leginkább segédmunkára használták őket), s egy hét elméleti, iskolai képzés, a szálláshelytől mintegy 300 méterre lévő, szintén emeletes iskolában. (A tanárokat, tanítókat néha helyettesíteni kellett, s erre meg minket, nevelőtanárokat kértek föl.) De a komplexum szinte legfontosabb része, ahol nekünk beosztás szerint az étkezéseket kellett „levezényelnünk” (szó szerint!), a háromszög harmadik csúcsán, a mintegy 150 méternyire lévő étkezde volt. Ez jókora épület volt, négyszemélyes asztalokkal, s önkiszolgálóként működő tálcás lebonyolítással. A konyhán és a kiszolgálópult másik oldalán vagy 8-10 fiatal főzőasszony és konyhalány dolgozott, nem éppen a legsterilebb körülmények között, s bizony ki-kivetették szemüket a tanárokra, s főként ránk, nevelőkre. – Viszont képzelni lehet, hogy az étkezések megkezdésének jelére a kiözönlő, fegyelmezetlen és éhes kamaszok tolongásának és bizonyos rendben történő „kordában tartásának” biztosítása micsoda megpróbáltatást jelentett az egész akciót levezénylő nevelőtanárnak. Szinte ez volt szolgálatunk legkritikusabb része. De csak sorjában! A szeptemberi iskolakezdéskor, a megbeszélt időben, megjelentünk Szalai Palival az intézetben, vagyis a diákotthon nevelői szobájában. Ez a bejárattól nem túl messze, az otthonvezetői irodával szemközt, egy meglehetősen
