Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
20 Ám nem csak szórakoztunk és presszóztunk, hiszen anyagilag legtöbben nagyon szegényesen álltunk. Az én forrásaim a pár száz forintos ösztöndíj, az eladott menzajegyek ára és az Irodalmi Alaptól (Földeák János!) kapott, ugyancsak szerény segély volt, s ritkásan egy-egy közölt vers honoráriuma. Otthonról, édesanyámtól nem kértem támogatást, sőt, nála hagytam az akkor még járó gyerektartási díjat. Így jutottunk végül a nagy fejű, nagy testű és minden hájjal megkent újpesti csibész barátommal, Szalai Palival arra a gondolatra, hogy valamit tennünk kell. (Súlyos teste ellenére kiválóan futballozott, s neki is irodalmi tervei voltak.) Teli volt mindig ötlettel, s engem tekintett legjobb barátjának. Egy nap kiment az újpesti rakodó pályaudvarra, s szerzett ott éjszakai vagonkirakó munkát mindkettőnk számára. Az ott kapott hatalmas szívlapátokkal szenet kellett kirakodnunk a teli vagonokból, s ha végeztünk, azonnal fizettek. Bizony, a kis klottgatyában is megizzadtunk és jól elfáradtunk. Ez hetente 1-2 alkalommal addig ment, amíg egyszer darabos-poros meszet kellett volna kirakodnunk. Erre már barátom is azt mondta: Nem! – Így hát más után kellett néznünk. Nyár lév én, dinnyeszezon volt, Palinak ismét jó ötlete támadt. Kiment a Nagycsarnokba, beszélt a kofákkal, szállító sofőrökkel, s hamarosan azt vettük észre, hogy egy teherkocsi rakodói vagyunk. Esténként nekivágtunk a főként Alföldön lévő dinnyeföldeknek, ahol nagy kupacokba rakva várt ránk a leszüretelt gyümölcs. Barátom jóval erősebb testfelépítésű volt, mint én, s engem mentesítve mindig a nehezét vállalta a munkának. A dinnyerakásokból a sokszor 10 kg fölötti dinnyéket is ő dobálta föl a teherkocsi rakterébe, én meg ott elkapdostam és elhelyeztem őket a platón. S ha megtelt, mi is ott kuporogtunk hazafelé is a dinnyerakás tetején. Gyönyörűek voltak onnan az éjszakák, és még egy vihar is elkapott bennünket egyszer. Mégpedig a tervezett utolsó utunkon. Még mikor javában raktuk a kocsit, föltűnt tőlünk nagyon messze, a látóhatár szélén az összevissza csapkodó villámlás. Az alföldi nagy éjszakában lévén, a dörgés kezdetben még el sem ért hozzánk. Ám lassan-lassan egyre közelebb ért, mintha a sötét égbolt nyitogatta- hunyorgatta volna tüzes szempilláit, aminek pillanatnyi fényénél körben föl-föl káprázott az egész határ. Csodálatos volt, s én, mint kiskunsági születésű, sem láttam ilyet még a magyar rónán. Mikor aztán végeztünk, megeredt a zápor is. De nem zápor – vihar volt az, hatalmas tűzcsóvákkal és dörgésekkel. Tökig eláztunk, s összekucorodtunk a kocsifedél szélárnyékában. Mire Pesten a csarnokba értünk, persze már csillagos volt az ég. Szalai Pali meghatározó, sőt megnyerő egyéniség volt, érdekes módon nőügyekben is mindig elérte célját, noha korántsem volt hódító alakja. Még gimnazista korából volt neki egy jóval fiatalabb barátnője, aki rajongott érte – közel laktak egymáshoz, közeli panellakásokban –, akit barátom menyasszonyának tekintett, s aki tabu volt számára is. Az egyetem végeztével, mikor már „Gobó” is, vagyis Lengyel Magdi, esztétika szakon fölkerült az ELTE-re, össze is házasodtak. Előtte viszont, mivel szülei napközben gyárban dolgoztak, sokszor jártam náluk és „Gobó éknál ” is, ahol sörözéssel, magnózással víg diákéletet éltünk. (Házasságuk a hosszú mátkaság ellenére nem sikerült. Gobó nehezen viselte Pali felügyeletét és természetét, amit akkor ismert meg igazából. Egyre többet ivott, megjárta az ideggondozó intézetet is, míg végül – nagyon fiata-
