Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
19 árasztotta – ilyenek lehettek a háború előtti nevezetes pesti kávéházak. A körút és a Dohány utca sarkán, szemben az örökké játszó Híradó mozival, lengőajtón át lehetett bejutni magába az épületbe, ahol hatalmas, kupolás belső tér fogadta a látogatót, a mennyezeten Lotz Károly klasszikus freskóival. A földszinten volt a presszó és a kis, márványtetejű asztalkákkal berendezett tulajdonképpeni fő üzletrész (itt egy fekete mellett több író tudott napokon át dolgozni), s a vége egy karzatos részbe torkollott, ahol nagyobb asztalok is voltak – ez volt az emelet, ahol ha többen összejöttünk az antológiatársaságból, általában üldögéltünk. Hogy mennyire bensőséges hely volt, semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a főpincér, aki mindenkinek csak „Fodor úr” volt, kisebb kölcsönöket is hajlandó volt adni, ha valaki – akit persze szintén névről ismert – nem tudta még a kávéját sem kifizetni. Ugyanakkor a kávéháznak még volt egy alsó szintje – tulajdonképpen a szíve –, ahová már nevesebb (és játékos kedvű) írók jártak, ott is étkeztek. Ez volt a „mélyvíz”, ahová csak kiváltságosok mehettek. Csurka Pista, Végh Tóni, Csukás Pista, Réz Pál, Abody Béla és ilyenek, akik hatalmas kártyacsatákat vívtak napról napra, s persze gyakori vendég volt Zelk Zoltán és Kormos Pista is. Szinte mindnyájan rögzött lóversenyzők is voltak, itteni állandó hazárdjátékuk meg az ún. „lehúzós” vagy más néven „smen” volt. Ez egy gyerekesen egyszerű játék, amihez sok papírpénz szükségeltetett, ugyanis mindegyikőjük előhúzott (vagy fölfordított) egy bankót, s akinek a rajta lévő száma a legnagyobb volt, az zsebelte be az összes többiét. Napról napra nem fogytak ki a játékból, és csak nagy nehezen fogadtak be maguk közé idegent. Ilyen volt mégis a prózaírónak indult Módos Péter közülünk, de neki is hosszabb idő ( és sok pénz) kellett, míg befogadták. – A palota körútra néző oldalán pedig sok kiadó és szerkesztőség irodái voltak találhatók. Itt dolgozott, és itt ismertük meg a legizgalmasabb költőt, a „pulóveres szerkesztőt”, Kormos Istvánt. Ő találkahelynek is használta a kávéház presszóját, lévén, hogy az emeleten, a Móra Ferenc Könyvkiadóban volt a munkahelye, s szerzőit leginkább ide vitte le tárgyalni. Ez történt velem is – többször levitt oda, és mindig ő fizette a cehhet. – Persze nem feledkezhetem meg két szolidabb találkozóhelyünkről sem. Egyikük az egyetemhez közel eső Bajtárs kisvendéglő – mostani neve, ha jól tudom, Rézkakas. Ide legtöbbször sörözni, randevúzni jártunk. Közelsége (és patinája) miatt természetesen nemcsak mi látogattuk, de több más egyetemista társunk is. Úgyannyira, hogy az utánunk szerveződő Alkotókörnek is – melynek vezetője Mózsi Ferenc barátom volt (Sánta Ferenc legidősebb fia) – ez lett a találkozóhelye. Ebben szintén kvalitásos író- költő emberkék jöttek össze, akik még a hajdani Tiszta szívvel t is megpróbálták életre kelteni, s többségük később szép irodalmi pályát futott be. – Végül kihagyhatatlan az Erzsébet körúti Erzsébet söröző (igazából tágasabb presszó volt), ahová fogalmam sincs, hogyan vetődtünk, de 1967-ben itt véglegesítettük antológiánkat, az Elérhetetlen föld anyagát. Mindnyájunk közreadta azokat a verseket, amiket az antológiába szánt, s közösen, mindegyikünk szavazatával rostáltuk meg azt, versről versre menve. Nem lehetett szigorúbb hivatali cenzor annál, ahogy mi ítélkeztünk egymás írásai fölött. Bizony sokunk sok verse fönnakadt a „rostán”, míg kialakult könyvünk végleges formája. Utána már csak a hosszas hivatali huzavona (de nevezhető bátran packázásnak is), ami következett.
