Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
17 meg vendégfogadó, ünnepi szobának.) Az esketés után, amire nemigen emlékszem, kezdődött egy nagy, erre szolgáló teremben a sokadalom-lakodalom. Kati is el volt ragadtatva, s nagyon jól éreztük magunkat. A hagyományos fúvós (sramli) zenekar szolgáltatta a zenét, nagyon sok hagyományos népi tánccal, amit, mi persze, ki kellett hagyjunk, de gyönyörködtünk benne, s igazán nagy mulatság volt hajnalig. Én a „gangon”, a szabad ég alatt nagyokat beszélgettem az összes hivatalos kalocsai diáktárssal, s Kati Irénkével is (bár nagyon lefoglalták) jól összejött. Főleg finom német sört ittunk, s utána már csak arra emlékszem, ahogy a csodálatos „sváb szobában” felébredek. Aztán persze vonattal – körülményesen: kunszentmiklósi átszállással – utaztunk haza, de Péterrel, Irénkével mindmáig megmaradt jó barátságunk. Én, mint afféle „csavargó”, többször kötöttem ki náluk, de mint gimnazistatalálkozón, többször fuvarozott Péter Kalocsán is, s többször tudtunk találkozni nálunk, Pesten is. S édesanyja, a drága Katika néni emlékét, aki sokáig élt, ugyanúgy őrizem, mint édesanyámét. Diplomázás, Virág születése. Munka és munkahely-keresés 1966 végén és 1967 elején írtam meg az ELTE-n a szakdolgozatomat, mégpedig Nagy László dalai és dalszerűsége volt a téma. Ekkor már szívesen látott vendég voltam a költő Dunára néző, óbudai lakásában, s a beszélgetésen túl a Széchényi könyvtárban is sokat olvasgattam indulásáról és a dal (és népdal) műfajiságáról. De persze a legfontosabb és leglenyűgözőbb az 1965-ben megjelent, áttörő sikerű verseskötete volt: a Himnusz minden időben . És verseim első igazi kritikusának is őt tekintettem, mert nemcsak én olvastam őt, de az én (egyre fontosabb) verskísérleteimmel is „boldogítottam”. Sokat segített, s pár év múlva első kötetem megjelentetésében is döntő szerepe volt. De ekkortól datálhatom a három nagy folyóiratban való meg-megjelenéseimet is (az elsőként számon tartott 1966-os Új Írás-beli közlésem, de hamarosan a Kortárs ban és az Élet és Irodalom ban is megjelenhettem a vidéki folyóiratok mellett). Ám akkor a legfontosabb cél szakdolgozatom tető alá hozatala volt. Sokat foglalkoztam vele, de időre sikerült is befejeznem. S mivel gépelt formában kellett leadnom (bíráló tanárom a jóemlékű Koczkás Sándor volt), meg kellett oldani ezt is. (Akkoriban bizony nem volt általános az írógép tulajdonlása sem.) Végül drága anyósom szerzett kölcsönben írógépet a munkahelyéről (nagyvállalatnál volt pénzügyi osztályvezető), s munka után, több napon át maga gépelte le, diktálás után, az egész anyagot. Ami tennivaló még volt a diplomáért, azt játszva teljesítettem. De ennél fontosabb dolog is történt életünkben. 1967. július 8-án megszületett Virág nevű kislányunk. S a „hogyant” illetően nem is történhetett másként akkori helyzetünkben, mint ahogy történt. Én akkor is későn feküdtem le, mint ahogy máig is, s a kinyitott kettős kanapén kívülről aludtam. Amikor Katira hajnalban rájöttek a fájások, eszébe se jutott, hogy engem ébresszen fel, hanem rajtam átlépve édesanyjának szólt. Így ő vitte be a kórházba, s én 11 óra tájban arra ébredtem, hogy cseng a telefon. Kati értesített, hogy túl van és jól van, azaz jól vannak, mert megszületett a kislányunk. Persze azonnal rohantam a kórházba, üvegen át meg is mutatták a kis (és Kiss) Virágot, de hiába, a nagy eseményről lemaradtam.
