Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
16 aztán több verset is írt). Ha igaz, a tengerpart közelében egy mély árkot kellett ásniuk, de legnagyobb élményük, amit huncutul emlegettek, a warnemündei nudistastrand volt, amit sokuk csak a tengerpart homokjába hasalva tudott szégyen nélkül elviselni. Dzsó persze itt sem tagadta meg magát! Emlékezett, hogy édesanyja mesélte: amikor apjával a háború elején Észak-Németországban vendégmunkásokként dolgoztak a hatalmas krumpliföldeken, fölfedezték, hogy a fürd ő zők a tengerpart fövenyén rengeteg sörösüveget hagytak maguk után szanaszét. Ők mindennap összeszedték, és elvitték az üvegvisszaváltóba. Ezzel sokkal több pénzt kerestek, mint krumpliszedő társaik. Kipróbálta, hátha megy ez most is. És ment, valóban. Míg a többiek ásták az árkot, ő könnyűszerrel jóval többet keresett, mint azok. Nagyokat nevetett rajta később is. Mikor hazaértünk, újabb meglepetés várt. Gimnáziumi legjobb barátom, Énisz Péter, akivel négy éven át egymás mellett ültünk, nemcsak az iskolapadban, de a kollégiumi tanulóban is, házasodni készült, s meghívott esküvőjükre és lakodalmukra, Hartára. Harta régi sváb település volt a Duna mellett, s mivel a világháború után tőlük is többeket kitelepítettek Németországba, helyükbe gyalázatosan a Felvidékről őslakos magyarokat telepítettek át Magyarországra – Hartára is. A két etnikum teljes békességben élt aztán együtt, ú gyannyira, hogy Énisz Péter barátom egy felvidéki magyar lányt, Irénkét nézte ki magának még az általános iskolában, s egy év késéssel ő is Kalocsára került gimnáziumba , s attól fogva állandóan együtt sétáltak a Fő utcán és az Érsekkertben. Irigyeltem őket – első szerelmük volt, s megmaradt utolsónak is. Péterékhez gimnazista korunkban úgy jártam nyaranta, mintha hazamennék – nagyon aranyos szülei voltak, s úgy fogadtak szinte, mint saját fiukat. Tudtak svábul, de már magyarul beszéltek, Péter is – az ősöket keresve – már csak könyvből tanulta a „hochdeutschot”. Megtanulta az ősi német betűket, s füzeteire, könyveire gót betűkkel is ráírta a nevét, az enyémre meg az enyémet. Utánajárt családja eredetének, s megtudta, hogy a Svájccal határos német területről vándoroltak be – s ezt tiszteletben is tartotta. (Taxi bácsi, latintanárunk csak Éneásznak szólította.) Érettségi után a k özgazdasági egyetemet végezte el, s mint a szerelemben és barátságban, ott is hűséges volt: visszament falujába, s végig ott élte le életét, különböző gazdasági vezetői poz í ci ókban. (Ezt nagyon becsültem benne, sőt irigyeltem is kicsit, mivel Akasztóra én már csak vendégként mehettem.) És most, a rügeni kirándulás után, készülhettünk Katival a hartai lakodalomra. Úgy gondoltuk, hogy emlékezetesebbé tesszük magunk számára ezt az alkalmat, s mivel Hartának van hajóállomása (sőt hajós generáció is került ki innen), hajóval utazunk le. Úgy is lett, gyönyörű hajóút végén érkeztünk meg Hartára, s mivel a község 2-3 kilométerre volt a Dunától, Péter barátom kocsival várt a hajóállomáson. (Elsők között volt édesapjának Trabantja a környéken.) Boldog találkozás után házukkal szinte szemben, nagynénjénél szállásolt el bennünket. De még micsoda szobát kaptunk! Ágyak, szekrények, és az egész berendezés a hagyományos sváb motívumokkal, sötétkék és sötét meggypiros színben ragyogott. Nem győztünk benne gyönyörködni! (Aztán Péternek szívére kötöttem, hogy ezt a /népművészeti/ kincset neki meg kell szereznie. Ő is úgy gondolta, s nagynénje halála után megvette az egész csodálatos berendezést, s ezt tartotta
