Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
15 szívvel is fogadott, és tágas házuk is volt, nála gyökereztünk le – egy „ordas” legénylakásnál bizony sokkal kedvünkre valóbb volt. Konrád odajárt hozzánk (és értünk), és bebarangoltuk a terjedelmes sziget jó részét, vadászkastélyoktól a különböző emlék- és kiállítóhelyekig. Egy alkalommal, egy meredélyekkel határolt tengeröbölnél kötöttünk ki, a vidék teljesen puszta és vad volt, s Koni után Katinak is fürödni támadt kedve. A víz nagyon hideg, legfeljebb 15-16 Celsius- fokos lehetett, s Kati azt mondta, hogyha egyszer eljutott a tengerig, nem hagyja ki, hogy egyet fürödjön – úszkáljon is benne. Én a partról is borzongva néztem (annál is inkább, hogy nem tudok úszni), de a vízben persze pancsikáltam, talán én is medúzát fogtam, s egy idő után, elunván, próbáltam lerázni kezemről a vizet és a nyálkát. Igen ám, de a jegygy űrűm, amit örököltem, nagy volt az ujjamra, s észre sem vettem, hogy leráztam róla a tengervízbe. (Csak később vettem észre, s egy kedvem szerinti vers is született az esetből.) Kati meg lúdbőrözve szállt ki egy kis úszkálás után, de így is elégedett volt vele, hogy nem hagyta érintetlenül a tengert. – Aztán volt a szigetnek beljebb sivatagos része is, azon átbumliztunk, s mivel Katinak volt egy kiskockás fényképezőgépe is, életemben először és utoljára „fölcsaptam” fotósnak is, de hát nem sokat értek a készített felvételek. – Miután jól összevissza jártuk Rügent, Konrád fölhívta édesapjáékat , akik a hajdani császárvárosban, Moritzburgban laktak, s bekommendált bennünket, hogy őket is meg fogjuk látogatni. Így hát búcsút vettünk a szigettől, és komphajóval ismét átkeltünk a szárazföldre. A komp tágas, nagy járgány volt, s a fedélzetén velünk utazott vagy 20-25 fiatal, bizonyára diákok, jó része még lány, Katival érdeklődve néztük őket. Meglepett, hogy egészen máské pp viselkedtek, mintha mondjuk hazánkbéliek lettek volna – fegyelmezettek, kulturáltak voltak, mégha láthatóan kirándulók, szabadabb „kötőfékre” fogottak voltak is. Ekkor, ebből az élményből kezdett motoszkálni fejemben egy téma, s miután hazautaztunk, sok minden „hozzárántásából” íródott meg egy fontos versem, a Ma gyarország. (Pár hónap múltán Dzsó is írt egy ilyen című, később nevezetessé vált verset, ami abban különbözött, hogy a Magyarország végén felkiáltójel volt.) Aztán, ahogy szárazföldre értünk, bolyongtunk egy kicsit Észak-Német- országban. Emlékeim homályosak, de mintha a lebombázott, még romos Drezdán is átutaztunk volna. De arra világosan emlékszem, hogy egy sör ö zőbe betértünk, mert nagyon meleg volt, s én fitogtattam fölszedett csekély némettudásomat, s mikor a sorban rám került a sor, így rendeltem: Cv ó bir – vagyis két sör. – Végül kikötöttünk Moritzburgban, ahol Koni szülei már vártak, s igazán kedvesen fogadtak. Egyszerű munkásemberek voltak, s beszédjüket még Kati is ú gyannyira sem tudta megérteni, mint fiukét. Legnagyobb élményem talán az egész útról az a szörnyű, teli szájjal ejtett, szinte szó- és szövegköpködésnek tűnő beszédmodor volt, ahogy kommunikálni akartak (és tudtak) velünk. Sokszor még álmodtam is róla később, de álmomban se jöjjön elő! A városkában csatangolva aztán fölfedeztük a gyönyörű, gondozott tavat, és sokat időztünk a partján. (Otthon ebből is vers lett: az Egy becsempészett lap Pliniusz könyvéből.) – Ugyanabban az időben az egyetemünkről is utazott ki Rostockba (és Warnemündébe) egy vendégmunkás csapat, az én évfolyamomból, akik főleg történelem szakos hallgatók voltak, de köztük volt barátom, Dzsó is (aki erről
