Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Győri László: Tömörített élet
66 az apja, még meg is pofozta, kollégiumba menekült előle, de egy idő múlva mint pesti lakosnak kitették a szűrét, erre írta: „Az egész magyar egyetemnek / nem értem egy hatod szobát.” Gyorsan férjhez ment, Tatabányára költözött, de mire én odakerültem, elvált, és már újra Pesten élt. Ki kopog egyszer a kaposvári ablakomon? Kati. Egy bolgár úton összeismerkedett Z. Zsolttal, a szomszéd házban lakó fiúval, és meglátogatta. Mesebeli este volt: Mezey Kati odavarázsolódik az égből, odapottyan Zsolt is, Gábor is, aki tizenkilenc évesen akkor fejtette meg frissiben Gárdonyi Géza titkosírását, s bejárjuk a várost. Gáborék kicsi, alacsony házában vagyunk, aztán Zsoltéknál grogot iszunk, Zsolt reggelre olyan zákányos szegény, hogy a szülei azt sem tudják, hogy ugráljanak körülötte. Kati ilyen volt: hol itt, hol ott villant föl. Ha Gyulára mentem, a gyulai festőnő, Koszta Rozália volt régi barátja, jó ismerőse, ha Bécsbe mennék, ott gabalyodnék bele egy Mezey-szálba. Nem csoda, hogy elég hamar indult el a pályán; első verse húszéves korában jelent meg az Élet és Irodalom ban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a közvetlensége miatt közölték, szó sincs róla, csak azt, hogy volt bátorsága bekopogni a szerkesztőségbe, ami kevésbé jellemző a többiekre. Ne beszéljek a többiek nevében: nekem nem volt. – Oláh János? – Az antológia címadó versének a költője. Az Elérhetetlen földet az Új Írás tette elénk 1962 tájékán. Mi, többiek még sehol sem tartottunk, kivéve Mezey Katit, akinek egy verse – mint említettem – már fölbukkant az Élet és Irodalom ban. Hogy is kezdődik Oláh elégiája? „ Itt lakom a barna sisakos dombok oldalán, / mint egy ezüstbalta, olyan fehér a házam. / Kint esik az eső: az ágak között / meg-megbotlik, csontjai lehullanak a földre. ” És a vége? „… a domboldal száraz füvei közül / néztük a robogó fellegeket.” A latin nyugalom, a klasszicizáló hang teszi gyönyörűvé. Sajnos a szép kezdetet nem követte szép folytatás, kiteljesedés. Mintha az Új Írás lemondott volna róla, úgy emlékszem, alig-alig emelkedett föl benne egy-egy Oláh János-vers. Nekik abban az időben Baranyi Ferenc kellett; őt, igen, őt szinte számról számra közölték, ajnározták, Oláhról levették a kezüket, cserben hagyták. Oláh somogyi származék volt, nagyberkiek voltak a nagyszülei, ők már valahol Pesten, a soroksári úton laktak, egyszer a hatvanas évek végén, Kaposvárról jőve felkerestem. Panellakásban éltek, de a legnagyobb szoba a fiúé, Janóé volt. Egy hatalmas asztal állt a közepén, körben gyönyörű, praktikus, asztalos készítette könyvespolcok támaszkodtak a falnak, s két vadonatúj, csikorgó bőrfotel karmolta a parkettát. Látszott, a család neki, a fiúnak él, mindent megadnak neki, a költőnek. Akkor kezdte írni első regényét, s én egészen elhűltem tőle: regényt ír! Csodálattal néztem föl rá. A regény jóval később, tíz évre rá, 1977-ben jelent meg Közel , folytatása pedig Visszatérés címmel 1979-ben. Makacs, szigorú ember, arcán olyan vonások, mintha örökké szenvedne, egyre szikárabb és egyre konokabb. A társaság egyik ideológusa, ítéletei nem tűrnek ellentmondást, önfejű, megkeseredett ember, minden könnyedség, humor hiányzik belőle. 1989-ig, a rendszerváltozásig dzsúdóoktató volt, a népművelés szakkal nem tudta, meg nem is akarta megkeresni a kenyerét, állandó konfliktusai támadtak a művelődési házak igazgatóival, a fenntartókkal, 1989 után (mintegy kárpótlásul) művelődésiház-
