Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
40 csakis egyetlen motívumot szerepeltet grafikai lapjain, festményein újra és újra ugyanazt a protagonistát: egy tömött zsákhoz, vagy kötözött sonkához, esetleg rögbilabdához hasonlító vertikális alakzatot, a közelmúlt – már kiveszőben lévő – divatszavával mondva, egy »akármit«. Makacsul ismételgeti ezt a saját szkémáját – szólóban, de gyakran többszörösen is, tömeget alkot vele – mindig más mondanivalóra alkalmazza, pszeudó mondanivalóra, semmit nem jelentő mondanivalóra: egyszóval mindig sokat, még többet jelentő mondanivalóra. Ez a rögbilabdaféle olykor objekt, azaz tárgy, vagy épület, máskor növény; vagy éppen megszemélyesíti a festő emberként, sci-fi-alakként, mint idolt, sőt mint tulajdonságot is. Ez az idol megjelenésében is ezerfajta, hol szigorúan síkkonstruktivista, hol csak keresztmetszetében látjuk, vagy szikáran grafikus, hogy aztán az ellentétbe csapjon át, a festőiségbe, impresszionista-naturalista módon a tájba lépjen és még az atmoszféra is a kép tényezőjévé váljék. … Benes Józsefnek ez a rögbilabdája olyan jelenség, akár egy nagyformátumú színész, aki a legkülönbözőbb szerepkörökben otthonos, a legellentétesebb szerepeket képes eljátszani, anélkül, hogy a saját karakteréből, habitusából valaha is kilépne.” Látjuk, Benes nemcsak a képteremtés mindig új követelményeket támasztó törvényeit követte, hanem kulcsmotívumait is mindig új formában és összefüggések között szerepeltette, a sokak által használt változatok helyett ezért tartom helyesebbnek az új kép kifejezés használatát. Az önmagukat mindig újjáteremtő képek kapcsán sokszor beszélt arról, azon, amit a vásznain, lapjain látunk, nem szabad a valóság elemeit számonkérnünk, merthogy az nem a valóság, hanem egy kép, s annak a törvényeit követi. Ha rendszerezik majd egyszer az életművét, akkor művészetének ezt a sajátosságát is szem előtt kell majd tartani. „A grafika sajnos nem kapta meg az őt megillető helyet, pedig nem értékte- lenebb, mint az olajfestmény meg a hagyományos eljárással készült alkotá- sok. Csak az emberek fejében az él, hogy a vásznon az olajfesték nemesebb anyag. A másik meg az, hogy a nyomatokból több van. Itt is dívik az, hogy mindenki ragaszkodik az egyedi értéktárgyhoz, csodálja. A grafika a legde- mokratikusabb képzőművészeti eljárás. Egy csodás alkotásból több ember- nek is lehet. A grafikánál nem a minőséggel van baj, hanem a szemlélettel körülötte.” (Bacsa Gábor: „Utólag gondolom”, Beszélgetés Benes József festővel) Alföldi festő – ezt a kifejezést vele kapcsolatban nem alkalmazták, noha az volt, helyesebben az is volt. A Pannon-síkság emberének tartotta magát, ha erről beszélt, ezt a kifejezést használta, ezért fogadta el, hogy Szabadka környékéről, majd Zentáról Szegedre, aztán Kecskemétre került. Az itteni fóliázók sátrait azonnal saját motívumává alakította, azokat hasonította a korábbi képeken szereplő varratokhoz. A látóhatár végét jelző egyenes képeinek uralkodó részévé vált, a kétdimenziós kép meghatározó elemeként időnként a helyéről elmozdítva önálló motívummá, tudjuk, motívumait öntörvényűen alakította, formálta. Az Alföldhöz való ragaszkodását felerősíthette, ezt mostanság olvastam Ninkov K.
