Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
41 Olgától, hogy a Zentai Művésztelep tagjaként többször járt Hódmezővásárhelyen. Benes már hatvanötben is képviselte a Művésztelepet Vásárhelyen, a városban például ezerkilencszázhatvankilencben megrendezték a Zentai Művésztelep kiállítását, később a két város testvérvárosi kapcsolatra lépett, ami nyilván újabb utazások lehetőségét teremtette meg. Nem véletlen, hogy Tornyai János ismert mondatát a sömmi megfestésének nehézségéről többször is idézte. Érdemes lenne összehasonlítani ennek a két nagy festőnek a képeit, láthatnánk, hogy az azonos perspektíva mellett ennek a térnek mennyire más elemeit használták fel. Az, amit az Alföldhöz való kötődéséről mondtam, pusztán csak a tájélményével kapcsolatos, otthon leginkább a Vajdaságban, a hatvanas-hetvenes évek sokkultúrájú Jugoszláviájában érezhette magát. Nem annak a világnak a politikai vonatkozásai miatt, valójában az a politikai berendezkedés kényszerítette távozásra, hanem a művészeti-kulturális-utazási lehetőségek miatt. Egyáltalán amiatt a közeg miatt, amelyikbe ott belenőtt. Újvidék, Ljubljana, Zágráb, és természetesen Belgrád jelentős művészi tájékozódási lehetőségeket jelentett számára. Azon a nagyobb világon belül léteztek kisebb világai is, fontos szereplője volt a vajdasági magyar szellemi-művészeti életnek, például Zenta közéletének is. Kisebb közösségek Magyarországon is teremtődtek körülötte, a legélénkebben talán éppen Kecskeméten, a kiállítási lehetőségekkel is élt, itteni lakásuk csak egyórányi távolságra volt Pesttől, így az ottani kiállításokon, megbeszéléseken, a művészeti közélet különböző fórumain és rendezvényein részt tudott venni, most, visszanézve, mégis azt gondolom, hogy szellemi és művészeti világnak az élete első nagy korszakához köthető intenzitása a későbbiekben hiányzott neki. Valóban büszke volt arra, hogy a belgrádi akadémián végzett. Amikor egyszer együtt voltunk Belgrádban, elvitt, s megmutatta az akadémia épületét. Margittal közös kedvenc török kávézójukban, a Znak Pitanjában találtunk rájuk, közel a Kalemegdanhoz és az akadémiához, ez Belgrád legrégebbi kávézója, az épület majdnem kétszáz éves, itt még a hagyományos török kávét készítik. Kávéztunk, megnéztük a Kalemegdant, onnét föntről a panorámát, a Duna és a Száva összefolyását, láttuk a Skadarskát a maga éttermeivel, jártuk a várost, jártunk a Knez Mihajlován, Belgrád vásárlóutcájában, a Trg Republikán, láttuk a Zsolnay-kerámiás Moszkva Szállót, Jóska igyekezett mindent megmutatni. Rám mély benyomást tett a Tanjug hírügynökség nagyon is egyszerű épülete, gyerekkoromból még emlékeztem a rádióban mély hangon beolvasott, a Tanjug hírügynökség jelenti kezdetű hírekre, de kettőezer-tizenháromban messze voltunk már ettől. Azt mondom, néha érdemes a számokat is megnézni. Ötvennyolc éves volt, amikor Kecskemétre kerültek, a rákövetkező majdhogynem harminc esztendőt folyamatosan végigdolgozta. Arról, hogy valójában hogyan dolgozott, szinte semmit nem tudok.
