Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
30 Éreztem és tudtam, hogy mit miért tesz. Világában benne volt a vajdasági magyar ember teljes problematikája, de benne volt a saját korát megélő ember problematikája is, a kettőt nem választotta el egymástól, ahogyan egyiket sem zárta ki magából. Talán ettől volt természetes ember. Egyszer egy összejövetelen, ahol zenészek is voltak, a zenére táncolni kezdett. Egyedül, önmagának táncolt, így élte meg a zenét. A rajzolás az anyanyelvévé vált, ezen keresztül, ismét azt mondom, a színekkel és a formákkal beszélt a világról. Ha a képeiről gondolkodtam, mindig arra jutottam, hogy az impresszionizmussal lezáródó festészet szépségeszménye már nem volt újrateremthető, kellett valami, ami utána következik, és összegzi magában mindazt, ami a huszadik században csapásként érte a világot, s őrzi az embernek a szépség utáni eredendő vágyát is. A magam számára a szépség utáni szépséget találtam meg Benes képeiben. Édesapja bunyevác volt, délvidéki származása Benes minden mozdulatán érződött. Sárgásbarna bőre, fekete haja a tengerhez közeli világra utalt vissza. Noha sokat és sokszor járt a tengernél, a valamikori Jugoszláviában ez a vajdasági magyar értelmiség számára szinte természetes volt, az Adria egész partvidékét bejárta-beutazta, ő maga azonban soha nem élt ott, a nővére viszont családjával valóban a tenger közvetlen közelében, Montenegróban, egészen pontosan Herceg Noviban talált otthonra, ennyiben némi alapja is lehetett volna feltételezésünknek. Mintha francia színész lett volna, mondta Tolnai Ottó a Benes búcsúztatását követő beszélgetésben. Arra utalt ezzel, hogy Benes nem csupán a képeit formálta, hanem önmagát is, a történeteit nem elmondta, hanem előadta, megjelenéseit szinte fellépéssé formálta. Más helyzetekben is képes volt szerepjátékra. Emlékszem, amikor Herceg János estjére mentünk fel a Kossuth klubba, korán értünk, még csak két ember álldogált a lépcsőnél, Herceg János, akiről az est szólt, s a Magyarországra akkor hazatért Faludy György. Hárman voltunk, Benes, Pintér Lajos s én. Magam ezt megelőzően Szegeden már találkoztam Faludy Györggyel, mégis gondolkodóba estünk, odalépjünk-e az egymással beszélgetőkhöz. No, várjatok, majd megoldom én, csak ennyit mondott, s nagy erővel Faludy vállára-hátára csapva elkiáltotta magát: Gyurikám, de régen találkoztunk, mondta, valósággal kiáltotta, s ezzel magához is ölelte a mestert. Valóban, mondta Faludy, s viszonozta Benes ölelését. Ezt követően már a bemutatkozások következtek. Hasonló belépő bármelyik színésznek a becsületére vált volna. A történethez hozzátartozik az is, hogy Faludy György kilencvenedik születésnapján szép grafikát ajándékozott az ünnepeltnek, Faludy hajkoronáját egyetlen vonallal rajzolta meg. A rejtélyesség nem állt távol Benes Józseftől. Még születésének évét és napját is különböző módon őrizték a kézikönyvek és a különböző internetes oldalak, szerepelt azokban ezerkilencszázharminchat és ezerkilencszázharmincnyolc október
