Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
23 Az említett írást egy huszonöt éves költő írta egy harmincöt éves festőről, a tanítvány a tanáráról. Később ez a költő írja le az elégszer nem ismételhető mondatot: „Benes olyan szerepet játszott a Symposion indulásánál a vizualitás terén, mint az irodalomban Koncz István.” Tolnai pontosan írta le Benes festészetének karakterét: „Főleg a dombok, partok vonala foglalkoztatja. A dombvonal melódiája, annak lassúsága, levegőtlensége. De mégis egy nyugtalanabb, feketébb sorozat ez. (Topolyán készülnek.) A sötét festék (abban az időben »béka-hátnak« neveztem) csomósodni kezd, rezgése, lefojtott színskálája a bartóki muzsikával rokon.” A Bartókra való vis zszautalást magam az utak elágazását megmutató grafikáit szemlélve éltem meg, nagy feszültségeket éreztem azokon a képeken, akkor szinte önkéntelenül sokat hallgattam Bartókot. Figyelemre méltó Tolnai személyes utalása is: „…minket nemcsak ezek a partok, szegélyek, nem csak Benes fúgája, nem csak ez az illúziómentes szürkeség érdekel. Érdekel bennünket az az ember is, aki már egy évtizede provinciánk egyik provinciájában aszkétikusan dolgozik, keresi szubsztanciáját.” A másik idézendő írás szerzője Soós József, írása A fájdalom festője címmel jelent meg az Új Symposion ban, ezerkilencszázhatvankilencben. Soós József először Benes akkori Tisza-partjait írja le: „Elsődleges szerepe a földnek, a meleg-barna elnyelő porhomoknak van, belőle árad a statikusság, az elindíthatatlan, megtolhatatlan szorító nyugalom. Ezek azonban csak az első benyomások, több kép megvizsgálása után ugyanis mintha megfeszülne és elernyedne előttünk a föld, hátán pattanások ugranak (kúpos fejű papucsszegek a vászon alatt), vizet, eget – pillanatokra mindent kiszorít duzzadásában. A föld öntörvényű hatalma ez mindenekfelett Benes képein.” Felfigyel Benes új sorozatára, a jobb híján bukósisakosnak nevezett képekre is. A sisak Benes számos figurájának a fején ott lesz majd később is, még a Vakrepülés című sorozat repülő-lebegő figuráinak fején is. Soós József az első, aki leírja, hogy Benes képei egy történet bemutatásának részeként is értelmezhetők, ez a gondolat tőlem sem áll távol. „Nehéz szabadulni attól a gondolattól – írja Soós József –, hogy Benes (mellékes, hogy tudatosan vagy sem) egy általunk életnek nevezett épülő-beomló folyamat főbb állomásait festette meg a művészi transzponáltság olyan aktuális általánosságában, amely lassan már túllombosodik kétszeres provinciának nevezett itteni valóságunk gyökér-voltán.” Látjuk, milyen komoly kihívásnak kellett megfelelniük azoknak, akik elsőként tettek kísérletet Benes képeinek értelmezésére. Változás ezen a területen azóta sem történt. A valamikori jugoszláviai világ valóban szabadabbnak tűnt a miénkénél, s itt ne csak a világútlevélre gondoljunk, hanem arra is, az eddig említetteken belül maradva, hogy az Új Symposion ban számos itthon közölhetetlennek tartott írás jelent meg, de ott sem éltek dogmák nélkül, ahogy a feldolgozatlan történelmi események az ő életüket is kísértették. A legújabb törekvések iránti nyitottság és a történeti tapasztalatok tudatosítása Benes világában egyszerre volt jelen. Tolnai Benesnek egy nyilatkozatából idézi a Már az anyaméhben című kép eredetét: „Kicsit kötődik ez a zentai élményekhez is, mert egy Tisza-parti halász
