Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
24 mesélte el nekem azt, hogy annak idején az apjának és az ismerőseinek a száját is összevarrták. Összedrótozták az emberek száját, mielőtt a Tiszába, a másvilágra küldték őket. A történelem igazolja a kafkai szorongást… Variálom persze, elvonatkoztatom, de annyira szorongatott helyzeteket hozhat elő a bevarrt száj, amit nem lehet elmondani, amit nem lehet látni – s jobb is nem látni.” Az ugyancsak a Vajdaságból elszármazott Péter László búcsúztatójában a következőket írta: „Szitanyomózás, alkotás közben Lendván 2003-ban mondta el a gúzsba kötött figurái egyik történetét. Hogy figurái nem kitaláltak, hanem nyugodni képtelen kósza lelkek: a partizánok által Tiszába lőtt délvidéki ártatlanok lelkei. Piszmogásaink közepette ezek után rájöhetnénk, hogy mi mindent jelenhettek számára e kötözött bábok, bábuk, figurák.” Benesnek persze voltak más történetei is gólemjei eredetéről, a kis infánsnői testét összefogó varratokról, kötelekről, eredetüket tekintve nekünk is vissza kell nyúlnunk a második világháborúig. Valószínűleg ezek az egymást erősítő eredetek és magyarázatok formálták-alakították az összetettségüket. Észrevehetik, mindegyik motívumának adottak a külső világbeli megfelelői. Ennek kapcsán Tari Istvánt idézem még, aki másokkal közös éjszakai élményüket írta le, azt, hogy az autó fényszórója elé állva árnyékuk az éjszaka végtelenjébe nyúlt. Mindez ürügyet teremtett Benes számára ahhoz, hogy árnyékként ábrázolt figuráit megnyújtsa, végtelen hosszú kezekkel, lábakkal ábrázolja, mondja Tari. Valóban ürügyet, vagy inkább lehetőséget, hiszen már akadémistaként az árnyékszerű ábrázolásra törekedett. Megnyúlt emberi alakok, összefogott szájú emberek, a levetkőztetett nő bomló testét összefogó fűzők és zsinegek, a Tisza-part, a folyópartok ugyancsak árnyékként létező fái és bokrai, ezekből az alapelemekből építkeznek Benes képei, ezekből az elemekből teremtett magának öntörvényű vizuális világot. „…a Tiszát nem tudom elfelejteni, ezt meg kell mondanom. Itt, Zentán lettem szerelmes a Tiszába, és nagyon sok képem kapcsolódik a folyóhoz. Érdekes módon maga a víz csak nagyon picit jelenik meg a képeken; a kimo- sott part fogott meg engem, ez a sivár, réteges, sáros, agyagos part. S mivel a zöld színt nem nagyon szerettem, a tájképeket illetően inkább az őszi meg a téli tájat kedveltem.” („Mindig festő akartam lenni”, Benes Józseffel beszélget Virág Zoltán) Benes Tisza-partjairól írja Tolnai Ottó: „Egyik napról a másikra Benes Tisza- partján találtam magam. Benes Tisza-partjára vettettem. Egyfajta kiűzetés volt, az kétségtelen. Emlékszem, szinte fizikai fájdalmat éreztem a zöld, a klorofill hiánya, kiiktatása miatt. A radikális váltás ebben a dimenzióban játszódott le, mert különben, mint jeleztem, volt táj, tájfestészet, volt figura, figuráció.” „A Tisza-partnál én kimondottan a partra koncentráltam, Zentánál is, ott szerettem meg a Tiszát. A part kimosott rétegeit szerettem figyelni meg ábrázolni, a sár, a sárga föld, a fekete, a humusz meg a mindenféle rétegek érdekesek voltak számomra, és ezt próbáltam a képeimben is megcsinálni.” (Bacsa Gábor: „Utólag gondolom”, Beszélgetés Benes József festővel)
