Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Lengyel András: „Nyelvészekről, nyelvészetről” (Simoncsics Péter memoár-fragmentumairól)
126 bácsinak” kell kibányásznia, aki hét vagy nyolc nyelven beszél, de egyen se, magyarul sem tökéletesen. Lajos bácsi mérges, s mivel nem veszi észre, hogy Halász már a háta mögö? áll, morog: „Fene beled Halász Eled!” Halász nevet, s a professzori tekintély „védelme” helye?, s pláne valami retorzió helye? meghívja az öreget a Lófarába (ma ez a Reök) sörözni. A három történetben közös (egymást kiegészítő és erősítő) az észjárás. A Halász-portré kiegészítő eleme a Suki Béláról íro? belső, rejte? miniportré. Suki, a „kandidátus cigányprímás”, a város egyik legjobb történelemtanára, Kierkegaard, Heidegger, s más akkoriban meg sem igen tűrt filozófusok értője és értő interpretátora, esténként Halász ivócimborája. Azokban az években ke?ejük kocsmai beszélgetései jelente?ék Szegeden az igazi filozófiát. (Egy há?éradat a viszonyok jellemzéséhez: Dani Tivadar, egy ideig kollégám az egyetemi könyvtárban, a Vagyvagy fordítója, amikor elkészült a fordítással, egy bekötö? példányt fölajánlo? a könyvtárnak, helyezzék el az állományban. T.-né U. Éva, az „illetékes” osztályvezető, akinek egyetemi státusa a „feleség” szóval adható meg, elháríto?a az ajánlatot: „Ki az a Kierkegaard?”) A Pollák Györgyről rajzolt portréért külön hálásak lehetünk Simoncsicsnak. Pollák matematikus volt, és széleskörűen művelt, tájékozo?, játékra is hajlamos kultúrember. Hogy milyen szintű matematikus volt, azt, azt hiszem, sem Simoncsics, sem én nem vagyunk illetékesek megmondani. De hogy egy bizonyos – magas – szintet megütö?, az valószínű. A szegedi matematikai iskola, amelyhez tartozo?, enélkül bizonyára kivete?e volna magából. Hogy igazi kultúrember volt, annak viszont ezer tanújelét adta – Simoncsics is beszél ezekről. S a magam tapasztalatai is ezt erősítik. Amikor például Bari Károly festményeiből, rajzaiból csináltam kiállítást (Bari nemcsak költő, hanem igen jó, eredeti képzőművész is!), a megnyitón Pollák Gyurka is o? volt, s azonnal felismerte Bari tehetségét, eredetiségét. Vásárolt is volna a képekből, de Karcsi makacs ember, nem vált s válik meg képeitől, noha a képeiért kapható pénznek nagyon is helye le? volna nála. A másik példa: amikor nem sokkal öngyilkossága elő? Tánczos Gábor (az 56-os Petőfi Kör hajdani titkára) Szegedre látogato?, Ilia Mihály és én vártuk az állomáson – Ilia volt a meghívója, vendéglátója. S míg a villamosra vártunk, ki tűnt föl? Pollák Gyurka. Valahonnan megtudta, hogy régi barátja, Tánczos akkor érkezik, s ő is kisiete? eléje. Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy ismerik egymást. (Tánczos akkor flekkes embernek számíto?, valahol a megtűrt és a tilto? határán.) A harmadik példa későbbi: az Ortutay-kollégium hátrányos helyzetű diákjai számára Pollák afféle ismeretbővítő, felzárkóztató népfőiskola-szerű lehetőséget szerveze? – mindenféle intézményi há?ér és szerveze? támogatás nélkül, önerőből. Pollák Gyurka természetesen nem volt „narodnyik”, de a kulturális esélyegyenlőség megteremtését komolyan ve?e, szívügyének tekinte?e, és te? is érte. S ami még ennél is jellemzőbb rá: ő erről nem fecsege?, hanem cselekede? érte. Akkor, amikor a „Nyugathoz való gyors fölzárkózás” illúziórendszere még értelmes embereket is lefegyverze?, sültgalamb-várásra késztete?. Summa summarum: a hátra te? kézzel, kezében aktatáskájával sétáló Pollák György városképi jelentőségű szegedi figura volt. Igazi kultúrember. A könyv címe természetesen nem véletlenül: Nyelvészekről, nyelvészetről. A „kályha”, ahonnan Simoncsics elindul, szakmája, a nyelvészet. A kötet élén, Előszó helye? egy
