Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Lengyel András: „Nyelvészekről, nyelvészetről” (Simoncsics Péter memoár-fragmentumairól)
127 interjú olvasható, amelyet a kiadó vezetője, Kiss Gábor készíte? vele. Ez sok mindent elmond Simoncsics Péterről, akinek i? már első mondata is fontos önmeghatározás: „Pontosítanék: összehasonlító nyelvész vagyok, akinek kutatási területe a finnugor (uráli) nyelvek körére korlátozódik.” Amit azután az összehasonlító módszerről elmond, az azt is érthetővé teszi, miért s hogyan terjed túl érdeklődése a szorosan ve? nyelvi tényeken. De ez az interjú egyben kísérletező-felfedező beállítódására is fényt vet, így például arra, hogy felfedezte magának, s érdemesnek tarto?a lefordítani Thass-Thienemann Tivadar Amerikában születe? pszicholingvisztikai monográfiáját. Ez a tény megint sok mindenről árulkodik. Egyrészt a szerző nem akárki: Thienemann Tivadar néven, még i?hon, megírta a legjobb magyar irodalomszociológiát, az Irodalomtörténeti alapfogalmak at, amelyből évtizedekkel később reprint kiadás is születe?, de amelynek jelentőségét a magyar irodalomtudomány máig nem fogta föl teljesen. Ám Simoncsics elő? két tanára, a nyelvész Hajdú Péter (!) és a germanista Halász Előd is nagy elismeréssel emlege?e a könyvet és szerzőjét. Simoncsics tehát „tudta”, hogy „ki” a szerző. S az Amerikában születe? pszicholingvisztikáról az is kiderült számára, hogy egy más területen ugyancsak ú?örő mű: a kognitív nyelvészet egyik előfutára. S ez az összefüggés megint arra hívja föl a figyelmet, Simoncsics Péter érdeklődése a hagyományos értelemben ve? nyelvészetnél szélesebb körű. Pontosabban: a nyelvi tények és az „egyebek” az ő értelmezési horizontján összekapcsolódnak, szerves egységet alkotnak. Így érthetővé válik, hogy nyelvészekről és más szakmabeliekről egyaránt ír könyvében, miként az is, hogy azok a nyelvészek, akiket, ha röviden is, bemutat, nem véletlenül, hanem tudatos megfontolás eredményeként kerültek a könyvbe: Hajdú Péter, Schmidt Éva, Robert Austerli?, Lo? János, Alo Raun, Décsy Gyula, Vászolyi Erik, Szépe György, Laziczius Gyula. Nem érdektelen névsor! És szakmai és életrajzi összefüggések egyaránt felfedezhetők választása há?erében. A szorosabb értelemben ve? nyelvészeti kérdésekről, nem lévén nyelvész, nem érzem illetékesnek magam ítélkezni. Csak néhány, számomra is fontos momentumot emelnék ki. Az egyik az, amit Karácsony Sándor, Lo? János és Laziczius Gyula kapcsán mond: „Mindannyiuk pályája a mából visszatekintve olyan tájat idéz, ahol a mainstream lapályából teljesítményeik magányos csúcsokként emelkednek ki.” (13.) Ez a „mainstream lapály”, ez a finom kritika önmagában megszerezte számomra a könyv hitelét. A másik, a könyvön, egy-egy utalás erejéig végighúzódik Karácsony Sándor neve. Nem kritikátlan vele, de nem véletlen, hogy ilyen sok összefüggésben fölbukkan a név. S az sem, hogy már Kalmár Lászlóék körében is érzékelhető volt ez az inspiráció, de még Vekerdi László kapcsán is megemlíthető. Karácsony, jól érzi Simoncsics, minden korlátja és hibája ellenére valami nagyon jellegzetes a?itűd (s értelmezési irány) megtestesítője volt a magyar kultúra történetében. A harmadik: a nyelvészek, akikről Simoncsics szól, ha nem is deviánsok, de valamiképpen mindannyian nehezíte? pályán mozgó, öntörvényű figurák, akik szakmai eredményeiket nem kis részben „ellenszélben” érték el. Ez, legalábbis számomra, megint bizalmat ébreszt a könyv (és szerzője) iránt. A könyv harmadik fejezete hármas című: Nyelv és történelem. Nyelvészet és pedagógia. Törvény és társadalom . Ez a fejezet sok mindent elárul Simoncsics Péter szakmai érdeklődéséről – aki meg akarja ismerni őt, e fejezetet is meg kell ismernie. Két írást emelnék ki e fejezetből. Az egyik a Kunszabó Ferenc „nyelvészeti” praktikumát bíráló
