Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Lengyel András: „Nyelvészekről, nyelvészetről” (Simoncsics Péter memoár-fragmentumairól)
125 az, hogy nekem is szinte szóról szóra ezt mondta. Az egyetem központi épülete elő?, a Dugonics téren beszélge?ünk (valamikor a hetvenes évek második felében), József A?iláról és Radnótiról kérdeztem, s Radnótit akkor elő?em is így definiálta. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy József A?ila emberi minősítése elől viszont kitért, bár nem volt nehéz nem észrevennem, vele komoly fenntartásai voltak.) – Simoncsics idevágó emlékidézéseibe sajnos i?-o? néhány lapszus is becsúszo?: Bálint Sándor és Radnóti nem voltak évfolyamtársak, Koncz János (akkor) nem első titkára, hanem csak ideológiai titkára volt a megyei pártbizo?ságnak stb. De ezek inkább csak apróbb tollhibák. A legfontosabb portré mégis, azt hiszem, a Halász Előd professzorról íro? ( Egy cinikus bölcsről ). Az a karakterisztika, amelyet Simoncsics i? fölvázol róla, figyelemre méltóan realisztikus. A germanista Halász kivételesen jó képességű, művelt, tájékozo?, iróniára s öniróniára egyaránt hajlamos szegedi professzor volt – akiben, lehetőségként, sokkal több rejle?, mint amit meg tudo? valósítani. Sorsa szomorú fintora, s az (akkori) szegedi viszonyokról, á?ételesen, sokat elmond, hogy voltaképpen csak két momentum rögzült róla: a magyar–német és a német–magyar szótár – s legendáriuma. Halász ugyanis kényszerűségből (önvédelemből) szótárkészítő le?, pedig alkatilag inkább elméleti ember volt, „filozófus”. (Zárójelben érdemes megjegyezni, az ötvenes években többen is hasonló önvédelmi technikával éltek Szegeden – s éltek túl az akkori politikai légkört. A szilenciumra ítélt Bálint Sándor például ekkor készíte?e el a Szegedi szótárt , a főiskoláról, politikai okokból száműzö? régi illegális kommunista, Vajda László – mellesleg: legendásan jó irodalompedagógus – ekkor készíte?e el Móra Ferenc írásainak bibliográfiáját stb. Rájuk is, de a rezsimre is jellemző, hogy ezeket a nagyon hasznos, ám fölö?ébb munkaigényes munkákat, ha megtűrtként is, elvégezhe?ék – s ők el is végezték. Méghozzá a felada?al belsőleg is azonosulva.) A legendárium pedig, amely Halászról kialakult, s ismerősei fejében ma is él róla, egy öntörvényű, okos ember portréját – és személyisége fegyverként forgato? tüskéit dokumentálja. Arcát persze, egyáltalán nem meglepő módon, utóbb az őt megtagadó, s a konjunktúrák szélirányába beálló tanítványai nagyon hatásosan és tartósan rongálták (a szakmai karrier érdekében „célszerű” volt leválni róla), ma pedig már a szükségképpen bekövetkező felejtés is ellene dolgozik. Simoncsics portréja már csak e körülmények mia? is fontos, sőt, a régészetből kölcsönvéve a szót: igazi „leletmentés”. I? s most nem állhatom meg, hogy Halász Előd jellemzésére három példát magam is meg ne említsek. (1) Halász a bölcsészkar épületében, a liftnél találkozik a „Setét Lajos”- ként emlegete?, erősen „ideologikus” szerepkörű, bornírt professzortársával, aki kérdőre vonja: igaz-e, hogy azt mondta róla, hogy alkalmatlan a tanszékvezetői poszt betöltésére? Halász egy pillanatig elgondolkodo?, kivárt, majd így szólt: „Nézd Dezső, nem emlékszem, hogy mondtam-e. De hogy gondoltam, az biztos.” Jellegzetes Halász-riposzt. (2) Halász a Hősök Kapujánál, a földön ül. I?as, már hajnal van. Valami buliból mennek haza a hallgatók. Halász odainti őket magához: „Jól nézzenek meg, ilyen részeg dékánt nem mindig láthatnak.” Öniróniája, személyisége lényeges jegye i? is hibátlanul működö?. (3) Az egyetemi könyvtár folyóiratosztályán a Pester Lloyd valamelyik évfolyamát akarja megnézni. A nejlonzacskóba rako?, egymásra helyeze? évfolyamok közül ez a legalsó. A kívánt évfolyamot a nagy kupac aljáról az osztály nyugdíjas mindenesének, Wischner Lajosnak, az ugyancsak legendás „Lajos
