Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Lengyel András: „Nyelvészekről, nyelvészetről” (Simoncsics Péter memoár-fragmentumairól)
124 „féloldalasan” is, nekem magamnak is fontos volt. (A matematikus Kalmár Lászlót én ugyan személyesen nem ismertem, de feleségét, Erzsike nénit: Árvay Erzsébetet igen, s a Kalmár család légköréről, történeti forrásokból is, barátaimtól és ismerőseimtől is voltak információim.) Ez a nagy érintkezési felület kíváncsivá te?, mit láto? (meg) e szereplőkből Simoncsics, s amit megláto?, az egyezik-e az én tapasztalataimmal, szerényebben fogalmazva, percepciómmal. Simoncsics Péter, kisgyerekkorától Szegeden élve és nevelkedve, persze jóval hamarébb lépe? be Szeged történetébe, mint én, s így, egyebek közt, neki a már említe? Kalmár házaspár is családi adomány volt: szülei, a Simoncsics házaspár és a Kalmár házaspár összejártak, s ebbe az érintkezésbe, értelemszerűen, mindkét család gyermekei belevonódtak. Kalmár Lászlót, a matematikust, a számítógépes projekt egyik magyarországi élharcosát a matematika tudománytörténete nyilván Simoncsicsnál szakszerűbben fogja leírni, de Simoncsics emlékeinek ehhez képest is van egy sor előnye. Az a légkör, amit Kalmáréknál tapasztalt, s amit leírt, az nem pusztán egy nagy matematikus életének színezéke, hanem sok mindenre magyarázatul szolgáló, forrásértékű rögzítése. A tudománytörténet-írás majd ezt is figyelembe kell vegye. A másik. Simoncsics mint nyelvész felfigyelt rá, s a figyelmet fel is hívja rá, hogy Kalmár László a matematika és nyelv viszonyáról is írt egy fontos tanulmányt. S Simoncsics emlékeiből „kiderül”, Kalmár László melle? o? állt felesége, Árvay Erzsébet, aki mellesleg a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja volt. S – ezt már én teszem hozzá – nem is akármilyen tagja: az egyik leggerincesebb, legtisztességesebb tagja. Aki a zsidótörvények felé rohanó országban is hozzá mert menni a zsidó származású Kalmár Lászlóhoz (ami, mint hajdani öreg barátomtól, Ádám Lászlótól tudom, akkor – szomorú tüneteként egy sötét kornak – nagy bátorságnak számíto?). Évtizedekkel később pedig, amikor a kanyargós pályát s nehéz életet befutó hajdani „művkoll”-tag, Tomori Viola repatriált, s újra Magyarországon próbált megkapaszkodni, Erzsike néni hónapokra befogadta őt. Nem érzelgős volt, hanem humánus, s nem elvileg, hanem gyakorlatilag. Kitűnő ember volt, noha még a Szegedi Fiatalok mozgalmának kutatói is homályban hagyják személyét, szerepét. Bálint Sándor, akinek Szegeden már legendáriuma van (nem érdemtelenül, de mélyebb megértését némileg már deformáló módon), értelemszerűen szintén jelen van Simoncsics Péter emlékeiben. Bálint Sándor már szüleit is taníto?a, elsőéves egyetemistaként Simoncsics is hallgatója volt, s később is érintkeze? életútja a nagy professzoréval. Simoncsics joggal jegyzi meg, hogy „Bálint Sándor alakja különösen alkalmas volt arra, hogy köréje folklorisztikus történetek, anekdotakoszorúk fonódjanak” (138.). (N. B. A Bálint Sándor-kutatás egyik lehetséges iránya éppen i? keresendő.) Amit Sándor bácsiról mond, az nem revelatív újdonság, inkább a más forrásból is ismertek kiegészítése és megerősítése. Emlékei két elemét mégis kiemelendőnek tartom. Az egyik mindenképpen az, amit Hajdú Péter nyelvészprofesszor Bálint Sándor melle?i közbenjárásáról mond – Simoncsics emlékei szerint ugyanis Hajdú volt az, aki meggyőzte Ortutay Gyulát, hogy interveniáljon a letartóztato? Bálint Sándor melle?. Ez többszörösen figyelemre méltó momentum. (Nincs i? hely ennek kifejtésére, de célszerű leszögezni.) A másik, ami, megvallom, meg is lepe?: Simoncsics utal a mesélgető Bálint Sándorra, s megemlíti, hogy Radnótiról azt mondta neki: „a legtisztább embör, akit ismertem” (141.). Ami ebben meglepe? az
