Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Lengyel András: „Nyelvészekről, nyelvészetről” (Simoncsics Péter memoár-fragmentumairól)
123 Lengyel András „Nyelvészekről, nyelvészetről” Simoncsics Péter memoár-fragmentumairól A kisgyerekkorától szegedi és Szegedhez ma is ezer szállal kötődő neves finnugor nyelvész, Simoncsics Péter azzal ünnepelte 70. születésnapját, hogy kötetbe gyűjtö?e alkalmi írásai egy részét. Ezek a szövegek – emlékező cikkek, nekrológok, sírnál mondo? búcsúztatók stb. – kapcsolódnak a nyelvészethez (egyik jobban, erősebben, a másik kevésbé), de többnyire, néhány kivételtől eltekintve, igazában nem nyelvészeti tanulmányok: inkább egy nyelvész múltidéző, nosztalgikus emlékei szakmáról, emberekről, körülményekről, mindazokról és mindarról, akik és amik szerepet játszo?ak életében, szakmai érlelődésében. Mindegyik írás személyes, nem a vonatkozó szakirodalmat mondja föl, hanem személyes emlékeit, abból a nézőpontból, ahonnan ő lá?a ezeket az embereket és viszonyokat, de természetesen a nyelvész szakember sokrétű tudásának birtokában. Ez nemcsak a megidéze?ek szakmai megítélésének biztonságát adja meg, de azt is megmutatja, hogy egy úgyneveze? „akadémiai” pályán mozgó értelmiségi hogyan lá?a azt a szakmai (s nem csak szakmai!) kontextust, amelyben élete és pályája során mozognia lehete? s kelle?, s amely kontextus, így vagy úgy, őt is alakíto?a. A megidéze? emlékeknek két föltűnő jegye is van. (1) A szereplők, akikről beszél, jóval szélesebb körből kerültek ki, mint a nyelvészet: így például germanista, filozófus, sőt – horribile dictu! – matematikus is akad köztük. (2) A szereplők igen nagy százaléka szegedi, vagy élete valamely szakaszában Szegedhez is kötődő értelmiségi. Mindkét jellegzetesség fontos – és tanulságos. Az első azért, mert cáfolja azt a babonát, hogy a tudományos eredmény csupán öntörvényei szerint alakul, s független a kortárs kulturális élet mozgásaitól. A második pedig azért, mert így Szeged utóbbi évtizedeinek egy olyan gondolkodástörténete villan föl, amely – sok vonatkozásban – autentikusabb és mélyebb magyarázatot kínál a város történetéhez, mint ami az eddigi megközelítésekből fölsejlik. Magam, Simoncsicsnak pár évvel fiatalabb nemzedéktársa, e szereplőket, ha nem is mindegyiküket, ismertem, s így emlékei számomra saját emlékeim kontrollanyagaként is érdekesek. (Az, hogy ő nyelvészként bizonyos dolgokat más szögből láto?, természetes, de nem döntő. Minden ember a saját egyéni szemszögéből érzékeli a világot – azért ez a világ valamiképpen mégis egységet alkot.) Amikor könyvét kézbe véve belelapoztam a tartalomjegyzékbe, meglepve tapasztaltam, milyen sok a közös ismerős: Bálint Sándortól Halász Elődig, Pollák Gyurkától Szőke Gyurkáig, s az ő egyik referenciapontja, a Kalmár házaspár, ha