Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Győri László: Tömörített élet
49 – Ez a tehetség igazolása is: valaki kulákból egy évtizeden belül téeszelnökké lesz. – Apám, azt hiszem, nagyon tehetséges, talpraesett ember volt, jó üzleti érzékkel megáldva, de egyébként nem sokáig elnökösködött, inkább énmiattam vállalta el, s jó érzékkel le is mondott róla. – Önként? – Továbbadta másnak a dicsőséget. Hatvan tavaszán-nyarán, amikor a felvételi előtt álltam és felvételiztem, még ő bajlódott a bankkal, a párttal. Amíg ő a termelőszövetkezetet igazgatta, én az utcai szobában, egy ingaórával szemközt magoltam. Kitűnőnek kellett lennem mindenáron, hogy bejussak az egyetemre, emiatt irdatlanul hajtottam. – Magyar szakra sokan jelentkeztek egyébként, könyvtárosra kevéssé. – Tudtam, hogy nem könnyű betörni. Szerencsére, de nem véletlenül, kitűnő lettem, és roppant öntudatosan felvételiztem, nem nagyon ijedtem meg a vizsgán. – Mi volt az írásbeli? – Nem emlékszem, csak arra, hogy természetesen nyelvtan írásbeli is volt, szófaji, mondattani elemzést kellett végezni, és azt a kisujjamból ráztam ki, csak úgy siklottak a mondatrészek jelei a szavak alatt. Az irodalmi feladatra nem emlékszem. Arra igen, hogy a szóbelin valaki, egy fiatal, valószínűleg a KISZ képviselője, azt firtatta, hogy mi volt 1890. május elsején Orosházán. Na, mi volt? Na, mi? Egy orosházi ne tudná? – A magyar szakhoz nem nagyon kapcsolódott, műveltségi vizsgálatnak szánta. – Ha mondod! Ez a fiú következő mondatában Szántó Kovács Jánost Orosházának adta, akit én szinte impertinens fölénnyel rögvest visszajuttattam Hódmezővásárhelynek. – De az nem veszélyeztette a felvételit. – Valószínűleg inkább segíthette. – Az egyetemre való menetel azt jelenthette, hogy amikor ezzel kitörsz, Orosházára se tanárnak, se könyvtárosnak nem mész vissza. – Nincs visszaút. – Végleges szakítás volt? – Végleges. – A szüleid élnek? – A nyolcvanas évek közepén hetvennégy, illetve hetvenöt éves korukban meghaltak. – És érzelmileg? – Azt kérdezed, hogy érzelmileg meghaltak-e bennem? Erre egyszerűen lehet válaszolni: természetes, hogy nem. Ki emlékezne rájuk, ha még én sem? Talán