Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Győri László: Tömörített élet
50 inkább arról mondok egy-két szót, milyen volt lelkileg Orosháza. Az a paraszti világ elég rideg volt, az érzelmek nem sokat számítottak. Praktikusan megvolt mindennek a maga helye és ideje. Szerettük a gyerekünket, szerettük a szüleinket, ők is szerettek bennünket, kölcsönösen szerettük egymást, de ennek a külső jeleit gondosan – vagy szemérmesen – titkoltuk. – Csak titokban sírtatok. – Csak temetésen láttam asszonyokat sírni. – Milyen közegbe kerültél Budapesten a kollégiumban? Más élet, más fiúk, más lányok. – A Ménesi úti kollégiumban kaptam helyet, amelynek akkor már csak az egyik része volt a nemes-nemzetes-hírneves Eötvös-kollégium, egyébként az épület a bölcsész fiúk diákszállójául szolgált. Volt olyan költőtársam, aki Eötvös- kollégista volt, például Rózsa Endre, én nem, csak az első szigorlat után egy esztendeig, aztán önszántamból odahagytam, nem ambicionáltam, mások lévén már a céljaim, a becsvágyaim. Talán rosszul tettem. – Ember közeli állapotban akartál maradni, távol a tudománytól? – Az örök versírástól, a kávéházi élettől már nem értem rá annyit a memóriámat gyötörni, hogy Eötvös-kollégista, tudós növendék maradhassak. – Akkor már műhelygyakorlataid voltak, akkor formálódtál olyanná, amilyenné később váltál. 1968-ban jött ki az első köteted. – Még a kollégiumra visszatérek. Óriási élmény volt, s mindenekelőtt maga Budapest. Ugyanakkor nyomasztó. Legalább két éven át nagyon sokat szorongtam. A kollégium viszont gyógyított. Mindenhonnan, az egész országból érkeztek fiúk, ők is akkor illeszkedtek bele a városi életbe, velük simultam bele, nem voltam egyedül. – Biztosan mélyebb barátságok is szövődtek. Említenél egy-két nemes kapcsolatot? – Bella Pista volt az első, akivel a Ménesi úton egymás melletti szobában laktunk. Ráadásul egy szakra is jártunk, a könyvtárira. Hamarosan megmutattuk egymásnak a verseinket. Rengeteget voltunk együtt, nagy baráti köre volt, az ő révén igen sok fiatallal ismerkedtem össze a presszókban, kávéházakban. Gimnazisták is jártak közénk, Bruck János, aki később színházi rendező lett külföldön, Radnóti Sándor, aki ma az esztétika professzora a bölcsészkaron. Vele nemrég föl is elevenítettük azokat az időket. Valósággal elérzékenyültem tőle: – Imádtam Bella István hangját, gyönyörű baritonja volt – mondta. Konczek Józsefet, Péntek Imrét (még Molnár Imreként) szintén a kollégiumban ismertem meg. Nagy László öccsével, Ágh Istvánnal egy szobában laktam, de hát ő már ötödéves volt, kész költő, irodalmár, egyébként csak néhány hónapra hozott össze vele a sors, viszont később is nagyon kedves volt hozzám. Hogy eleinte mennyire gyámoltalan, elfogódott voltam, róla jut eszembe az a kis történet, amely hozzá kapcsolódik. Ágh nagyfiú volt már, versei sorra-rendre ömlöttek elénk (legalábbis úgy festi az emlékezet), alig-alig tartózkodott a kollégium-
