Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - „Csodákra voltak képesek…” (Tóth Istvánról Apáti-Tóth Sándorral beszélget Rigó Róbert)
79 terhelte meg a kapcsolatukat. Nos, a gondviselés különös rendező, szüleim életük utolsó éveiben olyan harmóniában éltek, ahogy mindig is élniük kellett volna. Az egymásrautaltságon túl akkor ismerték fel a másik értékeit, ajándék volt ez mindannyiunk számára. Gyermekként ezt mi hullámzóan éltük meg, apám számára a gyerekekről való gondoskodás alapvetően mindig fontos volt. Az ötvenes-hatvanas években nem dúskáltunk a javakban, de a gyerekeknek mindazt igyekezett megadni, amit lehetett, és nem feltétlenül csak anyagilag. Itt elsősorban magamról beszélek, fiúgyerekről, apám magával vitt azokba a világokba is, ami a nagyapámék paraszti világától rendkívül távol volt. Van még egy csavar ebben a dologban, hogy e konfliktusokkal teli házasságban is anyám valami egészen fantasztikus hátteret adott neki. Meggyőződésem, ha apámnak nincs az a hihetetlen stabil fizikai és talán érzelmi háttere, amit anyám biztosított, akkor valószínűleg ugyanezt nem lett volna képes végigcsinálni. Lehet, meg fognak róni ezért többen, hogy én ezt a konfliktust kimondtam, de atyám korábbi interjúiból számomra ez mindig hiányzott. Mindig hiányzott, hogy nem vállalta föl önmagát teljes egészében, az életét teljes egészében. – Amennyire én ismertem a Pista bácsit, az látszódott, hogy nem egy kompromisszum- kereső típusú ember volt. Megvolt a véleménye, és amellett kitartott, de ahhoz, hogy ő ilyen sikeres lett, szükség is volt az ő eltökéltségére, és a ceglédi, mezővárosi környezetből sem lehetett egyszerű kiemelkedni. Ugyanakkor Pista bácsiról azt is tudni lehetett, hogy nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett. Ez főleg a vidéki művészvilágra volt igaz, például baráti kapcsolatban állt Tóth Menyhérttel, járt nála többször Miskén, sőt említette, hogy ti is voltatok barátaiddal ott épületet bontani, Balázs Jánoshoz is rendszeresen eljárt. Ebből te mit érzékeltél? – Az én helyzetem egészen más volt már, hiszen én rendkívül jó gimnáziumi közösségben éltem meg a kamaszkoromat Cegléden. Nagyon pezsgő szellemi élet volt itt, mi a házibulikon, néhány pohár bor elfogyasztása után, a zongora mellett Juhász Ferenc-verseket szavaltunk, tehát ez már egy egészen más közeg volt. Sőt, fiatal felnőtt koromban a barátaim az Eötvös Loránd Tudományegyetemre kerültek, Eötvös-kollégisták is voltak köztük, akkoriban hetente többször jártam Budapestre egy baráti társaságba, ahol az ország vezető értelmiségijeivel jártunk össze, és kerültünk szoros baráti kapcsolatba. Az én indulásom már egészen más volt, mint apámé, nagyon sokat olvastam, számomra a művésztársadalom és a művészközeg teljesen természetes és magától értetődő volt. Atyám viszont hihetetlenül jól tudott kapcsolatot teremteni, volt benne egy olyan fantasztikus képesség, hogy a legkülönbözőbb társadalmi rétegekkel és legkülönbözőbb intellektuális szinten lévő emberekkel is megtalálta a közös hangot. Ezt kamatoztatta, amikor a művészportré-sorozatát készítette. Amikor e ciklus felvételei készültek, akkor én már meglehetősen szuverén és önálló ember voltam, a magam pályáját építettem, de néhányszor elmentem vele, különösen olyan festőkhöz, illetve írókhoz, akiket én is nagyon kedveltem. Tóth Menyhérthez is így kerültem, mint világosító. De Tóth Menyhérten kívül Balázs Jánoshoz, Déry Tiborhoz is, akit igen szerettem. Déry fenntartással fogadott minket, s akkor enyhült meg iga-
