Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - „Csodákra voltak képesek…” (Tóth Istvánról Apáti-Tóth Sándorral beszélget Rigó Róbert)
80 zán, mikor elővettem a mester tíz évvel korábbi köteteit, és dedikáltattam vele. Akkor vált nyilvánvalóvá számára, hogy nem a látogatás kedvéért vettük ezeket a könyveket, hanem talán valamit tudhatunk is róla. Számomra különösen Tóth Menyhért jelentett sokat. Akkor még nem volt igazán elismert Menyus bácsi, de pontosan tudtam, hogy zseni. Nagyon tiszteltem, van is jó néhány felvételem róla, nem nagyon publikáltam őket, mert valahogy mindig távol estek attól a körtől, amit épp az aktuális ciklusokban körbejártam. – Tóth Menyhértnél és Pista bácsinál is meghatározó szerepe volt a fénynek és a fehér színnek a művészetükben, bár technikailag nyilván eltérő módon. Lehetett ez köztük vala- miféle szellemi kapcsolat, ők erről esetleg beszéltek, vagy ez inkább csak a véletlen lehet? – Én inkább úgy látom, hogy mindkettőjük indulása hasonló volt. Arra gondolok, hogy egyszerű, hétköznapi környezetből emelkedtek ki mind a ketten üstökösként, szerintem ez volt a közös bennük. Úgy gondolom, hogy Balázs Jánosban is ez volt az, ami megfogta apámat, és ez teljesen kölcsönös volt. Tehát nem arról volt szó, hogy csak atyám rajongott Menyus bácsiért vagy Balázs Jánosért, fontosak voltak egymásnak. – Ha jól tudom, egy időszakban Balázs János minden képét lefényképezte Pista bácsi. – Igen, így van. Rendkívüli módon rezonáltak egymásra, és ez volt az, ami igazán összekötötte őket. El kell mondanom egy nagyon fontos dolgot. Említetted a fényt. Apám pályájában én azt gondolom rendkívülinek, hogy ő a két háború között divatos, népszerű, világszerte sikeres magyaros stílus képviselőjeként indult. Ez egy roppant dekoratív, magas technikai színvonalon készített, tökéletesen megkomponált képekből álló irányzat volt. – Haller Frigyes alapvetően ezt az irányzatot közvetítette felé. – Haller Frigyes is többek között. Balogh Rudolf volt az egyik leghíresebb képviselője ennek az irányzatnak. A magyaros stílus követői többnyire fővárosi tisztviselők, illetve középosztálybeli férfiakból álló fotográfusok voltak. Ők valamiféle idealizáló népi életképeket fotografáltak. Gyönyörűek, hibátlanok voltak, de számomra mindenképpen volt bennük egy „cukormázas, szirupos” megközelítés. Apám ugyanígy indult. Gyönyörű, tökéletes kompozíciójú és technikájú életképeket készített. Az ő igazi tehetsége és zsenialitása ott mutatkozik meg, hogy ebből a felszínes, csillogó képi világból egy olyan hallatlanul erőteljes, drámai, és számos esetben szimbolikus erejű képet tudott teremteni, amit nem lehet megtanulni. Ez az a magával hozott tehetség, ami egész egyszerűen kirobban a képeiből. Ehhez kellett az ő mérhetetlen kitartása és a hallatlan konoksága, de az, hogy ezt az életművet le tudta tenni, a már említetteken kívül, valami mélyről jövő, zseniális, csodálatos tehetségének köszönhető. Rengeteg cikk, könyv jelent meg apámról, az életéről rengeteg mindent tudhatunk, de sajnos nincs egy monográfia, egy elemző írás, ami a szakmai pályáját bemutatja nekünk. Az ívet, fejlődését az indulástól a Nehéz út volt című képig, a háború utáni magyar fotótörténet egyik ikonikus alkotásáig, érdekes módon nem láttam még, hogy megrajzolta volna valaki, vagy legalábbis nem emlékszem rá, hogy olvastam volna valahol is.