Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - „Csodákra voltak képesek…” (Tóth Istvánról Apáti-Tóth Sándorral beszélget Rigó Róbert)
76 „Csodákra voltak képesek…” Apáti-Tóth Sándorral – az édesapjáról, Tóth István fotóművészről – Rigó Róbert beszélget – Évekkel ezelőtt, a 90. születésnapja alkalmából készítettem interjút édesapáddal, Pista bácsival, abból kiderült, hogy nagy munkabírású ember volt. Kecskeméten dolgozott, a Zöldségtermesztési Kutató Intézetben Mészöly Gyula mellett, Cegléden a Gyümölcskutató Intézetben is fotózott, emellett készítette kiemelkedő fényképeit, például a hazai képzőművészekről, írókról az ország különböző pontjain, és emellett a nemzetközi kiállításait szervezte. A család életében édesapád mennyire tudott részt venni, milyen emlékeid vannak róla a gyermekkorodból? – Azzal kezdem, hogy az 50-es évek elején – amikor ő még vaskereskedő volt – vette meg az első fényképezőgépét, majd felkereste Haller Frigyest, a kor jeles esztétáját, fotográfusát, és az ő útmutatása szerint kezdte el a valóban igényes és művészi célú fényképezést, s az ötvenes évek második felétől már szerepelt nemzetközi kiállításokon. A vaskereskedését a kor „áldásos” tevékenysége miatt fel kellett számolnia. Ezt követően elment egy villamossági szaküzletbe eladónak. Gyerekkoromban jártam be hozzá az üzletbe, ez volt az első olyan munkahelye, amire emlékszem. Komoly nyomot hagyott bennem, hogy az ötvenes évek elején-közepén alapította meg a Ceglédi Fotóklubot. A tagok heti rendszerességgel találkoztak a hét egy meghatározott napján. Tízen-húszan összejöttek, rendkívül pezsgő szellemi élet folyt abban a kis műhelyben. Budapestről a kor legjelesebb fotóművészeit, illetve esztétáit hívták meg, akik el is jöttek. Valószínűleg atyám hihetetlen elszántságában és céltudatos, fotóban eredményt elérni akaró hozzáállásában meglátták azt a pluszt – ami egész pályáján végigkísérte –, aminek részben a sikereit is köszönheti. Rendszeresen pályázatokat írtak ki, és a tagoknak kötelező volt minden hónapban bizonyos számú képet készíteni. Ez rendkívül nagy fölhajtóerő volt, ugyanis a képeket akkor ott értékelték is, részben ők maguk, részben szakemberek, és rövid időn belül valami meseszerű fejlődésen ment keresztül ez a rendkívül heterogén társaság, melyben a cipésztől kezdve a kőművesig, az orvostól a mérnökig, a pincértől az egyetemistáig mindenféle hátterű ember volt. A fotó szeretete és valamiféle önkifejezési és kiemelkedési vágy a hétköznapokból, úgy motiválta ezt a társaságot, hogy csodákra voltak képesek. Így az ötvenes évek végére, hatvanas évek elejére a Ceglédi Fotóklub már nemzetközi szinten is igen jelentős sikereket ért el. Fotósétákat rendeztek, amiken én is részt vettem már egészen kisgyermekként, és ahogy cseperedtem, kiskamaszkoromra már nekem is olyan képeim voltak, amelyeket a fotóklubbal
