Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - „Csodákra voltak képesek…” (Tóth Istvánról Apáti-Tóth Sándorral beszélget Rigó Róbert)
77 együtt, nemzetközi kiállításokra küldtek, és a csodával határos módon ezek sikerrel szerepeltek. A fotóklub atyám életének egy nagyon fontos része volt, a napi munkája mellett hihetetlen energiát fektetett bele. Rendkívül komoly kiállításokat rendeztek, példaként említhetem az Öt világrész fotóművészete című tárlatot, ahol káprázatos képeket láthattunk, többek között Yousuf Karsh Eisteinről, Hemingwayről, Pablo Casalsról készült portréit. A klub életének a csúcsa az volt, amikor a Photeurop nemzetközi kiállításon – ha jól emlékszem Brüsszelben – Európa-díjat nyert a Ceglédi Fotóklub. Olyannyira sikeresek voltunk itthon is és külföldön is, hogy egy idő után a legjelentősebb magyar fotóművészek is kiállítottak a Ceglédi Fotóklub színeiben. Angelo (Funk Pál) volt talán az egyik legnagyobb név, de Németh József, a későbbi Kiváló Művész, vagy Inkey Tibor, a legendás filmgyári standfotós, és sokan mások is a jeles kortárs fotográfusok közül a Ceglédi Fotóklubbal szerepeltek. – Ez mikor volt körülbelül? – A hatvanas évek elején-közepén, akkoriban volt csúcson a Ceglédi Fotóklub. A rendszeres háziversenyeknek és a rendszeres elemzéseknek, értékeléseknek olyan hatása volt, hogy több egészen kiváló fotográfust, illetve filmoperatőrt is kinevelt ez a társaság, például Markovics Ferencet, aki a mai kortárs fotográfia egyik jeles személyiségévé vált. Lőrincz József, aki sikeres filmoperatőr lett, ugyancsak a fotóklubból indult. Ez volt az a szakmai háttér, amit atyám részben szervezett, részben innen emelkedett ki, mint a legeredményesebb, a legsúlyosabb és legjelentősebb életművet létrehozó fotográfus. – Mitől volt Pista bácsiban ez a nagy elszántság? Mert maga az a tény, hogy isme- retlenül elmegy Haller Frigyeshez Budapestre, és elkezd művészi szinten fényképezni, motorja a fotóklubnak, ahhoz nagy elszántság, akaraterő, küldetéstudat kellett. Minek köszönhető ez? – Volt benne egy rendkívül nagy, végtelenül erős közlési vágy. Úgy érezte, hogy megvan a tehetsége ahhoz, hogy valami olyan pluszt hozzon létre, amire más nem képes, és ezt mások örömére, mások gyönyörűségére megmutassa. Számomra nagyon érdekes jelenség, hogy hatalmas és lelkes törzsközönsége volt. Határtalanul ragaszkodó hívei voltak atyám fotográfiáinak, ennek az okán nagyon hosszú ideig gondolkodtam – hogyan és mitől lehetséges az, hogy egyszerű emberek, tehát művészettel egyébként nemigen érintkezők –, miért tudnak ennyire rajongani a képeiért. Úgy gondolom azonkívül, hogy apám képei kivételesen izgalmasak és jók voltak, valahol a hétköznapi emberek – akiknek a művészethez nincs közük – úgy érezték, hogy ő egyvalaki közülük, aki pont olyan, mint ők, s létrehozott valami egészen csodálatos, magas minőséget. Talán ez volt az egyik kulcsa annak, hogy oly sokan és annyira rajongtak a munkáiért. – A hatvanas, hetvenes években a fotózás elismertsége, vagy a rá irányuló odafigyelés, az másabb, nagyobb volt, mint manapság? Ezt hogy látod? – Van egy szimbolikus képe, több is, de most egyre gondolok, A nád címűre. Amit atyám nagyon sokszor értelmezett, és sokszor elmondta, hogy itt van ez
