Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
66 ezt már az elején, hogy semmi közöm nincs az y-hoz meg a két „s”-hez. Így publikáltam két és fél vagy három éven keresztül, az Új Írás ban is úgy jelentem meg, meg máshol is, szanaszéjjel. Amikor egyszer mondták, hogy: te, van egy Utasi Csaba kritikus. Mondom: Ne idegesíts. – Mondták: Jugoszláviában. Utána jön: Te, van egy Utasi Mária költő. – A szentségét! Akkor aztán, most már muszáj változtatni, és akkor visszaváltoztattam a nevemet, tudod, hogy így különbözzek legalább tőlük írásban. Így lettem Utassy. Két „s-y”-nal. – Még akkor azt mondanád el ma, hogy első köteted hogyan jött össze. – Akkor már volt egy hívó gesztusa a Magvető Könyvkiadónak. Meghívott, emlékszem, Vilmon még a lakására is bennünket, Kiss Benedeket, legalább öten-hatan voltunk, azt hiszem, a Kilencekből ott. És aztán nekem volt a legnagyobb szerencsém, mert engem választott ki mindjárt, hogy megjelenik a kötetem. De én előtte már megcsináltam magam a saját kötetemet, az első könyvemet, és hogy jót csináltam-e, elmentem Nagy Lászlóhoz. Tudod, elvittem neki a kötetet a lakására, és aztán meghívott egy alkalommal, mikor elolvasta, és azt mondta: üljünk le, hallgasson, tárgyaljunk. És nagyon örült a könyvemnek. Volt sok észrevétele, tapasztalata, például ilyen volt, hogy a Gunaram jajgass! című versemnek az első két strófáját el kellett hagynom, mert azt mondta, hogy: hát ez ott kezdődik, hogy „röppenj föl fehér gunaram” , és akkor mondtam, hogy igen, ez ott kezdődik. Aztán volt olyan is, amit nem fogadtam el, például a Micsoda évszak című versemben, hogy hagyjam el az apámra vonatkozó részt, mert ott ér véget a vers, hogy „Dália jázmin / petrezselyem / illata hál a / kedvesemen” . Hogy itt vége. Mondtam, hogy hát ezt nem fogadom el, ön szerint lehet, hogy vége van, szerintem még ezután sokkal lényegesebb az, hogy ha onnan tekintek vissza, egy ilyen árvaság idejéből. De hát ő nem volt árva, ő nem tudott az árvaságról, más árvának lenni, és más tudni az árvaságról. És ezt nem fogadtam el, de mondom, nagyon, nagyon sok ötlete volt, nagyon sok észrevétele, máig is emlékemben van, hogy „párállik a” valami. Ezt mondta, hogy vigyázzak, mert a „…lik” és „a”, a „lika”, ez aztán nagyon nevetséges tud lenni egy versben. – Hangosolvasásnál. – Persze. Aztán én gondolva erre, írtam egy négysorost, hogy „Orrfacsaróak. / Vidd a fenébe! / Bűzlik a tollad / kék ürüléke” , itt a „lika” közel volt, ezt sikerült megcsinálnom. Aztán nagyon boldog voltam, amikor tulajdonképpen áldását adta rá, az egész kötetre azt mondta, hogy jól van, csak így tovább. – A megjelent kötet milyen lett? – Ez még nem a megjelent kötet. Ez az első könyvem, amit megszerkesztettem én, és elvittem, hogy jól csináltam-e. Nagy Lászlónak. – És nem ez jelent meg? – De, csak némi változtatással, mert körülbelül nyolc vagy tíz verset, vagy ötöt vagy hatot, már nem emlékszem, kihagyatott velem Vilmon. És én meg olyan mérges voltam, hogy bele is írtam még, azt hiszem, a könyvébe, amit neki ajánlottam, hogy ne hagyják a lelkiismeretét nyugodni a kihagyott versek. Mert Nagy László meg azt mondta, hogy kellenek, meg hogy ezek így, ahogy vannak, ezek így kellenek, egészben. – És mi lett a kimaradt versekkel? – Belekerültek a második könyvembe, a Csillagok árvájá ba.
