Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
46 – Irodalommal mikor és hol kezdtél foglalkozni? – Már az általános iskolában. Nem tudom, hogy mondtam-e a múltkor, térjünk vis zsza egy keveset, a nagy változás a falumban az volt, amikor jöttek a kitelepítettek. – Ott is voltak? – Persze, tele volt az egész falu velük. Minden héten zúgott a harang, mert temettek valakit. Olyan volt a temetés akkor, hogy már föl se vettük. Ezek az emberek öregek voltak, kijöttek oda, ott hulltak el egymás után. – És ott is temették el őket? – Ott is temették el őket. Ez a tenger rossz dolog számomra mégis hozott egy-két jót is, mert például az egyik ludovikás tiszt, tábornok lehetett, az öreg Koszmovszky Józsi bácsi engem tanított. Anyám ebédet adott neki, ő meg foglalkozott velem délutánonként. És nagyon-nagyon örültem, mert a suszterájba szinte odajárt mind, csináltatni a cipőket, és anyámtól is kéregettek ezt-azt-amazt, a kertből, anyám meg szívesen adott nekik. Szinte már a gyereküknek fogadtak engem. Én meg akkor kezdtem el rejtvényt fejteni, negyedikes-ötödikes koromban. Máig is emlékszem, hogy az első keresztrejtvény, amit megfejtettem a Pajtás újságban, az olyan nehéz volt, képzeld el, kiírva ilyen L-alakban, hogy „Kossuth-díjas íróink”. Roppant nehéz volt. De mikor megtaláltam, este úgy tíz óra, tizenegy között, utána nem tudtam reggelig elaludni, olyan boldog voltam. Nagy rejtvénypályázatokon vettem részt, amit nem tudtam, ezektől az emberektől megkérdeztem. Mert azt hiába kérdezem anyámtól, hogy mi az asztronómia. És olyan boldog voltam, mikor nekem megmondták, hogy csillagászat. Nagy segítséggel voltak ezek az emberek számomra, meg is határozták még az utamat is, azt hiszem. Mert ők mondták, hogy jaj, maga ilyen érdeklődésű, Józsika, hozták nekem a könyveket, kifestőkönyvtől kezdve az olvasnivalóig. A felvég összes gyereke mindig nálunk volt, mert én, ha nem is minden héten, de nem volt olyan két-három hónap, hogy ne nyertem volna valamit. Vagy dominót, vagy társasjátékot, vagy könyvet. És annyi játékom volt, hogy nálunk volt az összes fölvégi gyerek, együtt játszottunk mindig. – És kik voltak ilyen kitelepítettek nálatok? – Táblabíró, grófnő, például Nyáry grófnő, a táblabírónak már elfelejtettem a nevét. De még velem egyidős gyerekeik is voltak, Déry Pista, azt hiszem, vagy Szeles Emese, balettos. Akkor láttam életemben először balettot, mert elhozták Emesének a ruháját, és olyan gyönyörűen táncolt, olyan szép volt, egy-egy ünnepség alkalmával, csodálatos volt. – Belőle nem lett aztán semmi? – Nem tudok róla. Még nem találkoztam itt Pesten se vele, nem tudom, hogy hova került, mi lett vele. – Később egyikőjükkel se tartottál kapcsolatot? – Nem, mert elmentek, mielőtt befejeztük volna az általános iskolát. Az Emesével például egy osztályba jártam, nagyon jó tanuló volt, de máról holnapra eltűnt. Amikor mehettek, hát gondold el, egy napot, egy pillanatot nem maradtak tovább, bármennyire is szép az én falum. De meg nem álltak. – Hogy kezdtél te olvasni? – Hát, kérlek szépen, én így kezdtem olvasni, ahogy mondtam. Emlékszem, máig is az első könyvem, ami volt, az természetesen az Egri csillagok volt, de utána már elkezd-
