Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
47 tem olvasni. Nyertem Az elátkozott szamár című könyvet, amiben novellák voltak, nagyon szép novellák, Mikszáthtól, mindenkitől. A Mikszáthéra emlékszem leginkább. És sajnos azt kell mondanom, hogy én a rejtvényekből éltem. Nyolcadikos koromig, akkor minthogyha elvágták volna. De nyolcadikos koromig nekem mindenem volt a rejtvény, de ne úgy képzeld el, hogy én fejtegetek rejtvényt. Én megszállottja voltam! – Mint egy sportoló. – A sportolók sportolója. Olyan szinten. Megfejtettem mindent. Most meg? Az egyik rokonomnál kezembe adnak a múlt héten egy Fülest, hogy itt van, fejtsem meg ezt a rejtvényt. Nem is igen figyeltem, csak nézem, hogy Utassy József egyik sora. És ott gondolkodom, és nem jut eszembe semmi, hogy mi lehetett volna. És akkor ránézek a Fülesnek a címlapjára, hát látom, hogy egy hóember van ott, akkor leesett a tantusz, hogy a Hóember című versemből kell idézni. Ez a rejtvényfejtőnek a csúcsa, hogy saját magát fejti. Ennél tovább nem mehetek. Olyan jót nevettem rajta, tudod, ez a sors iróniája. Megjelent ez a versem az Új Tükörben, és onnan vették át, a szezon okán. – Ez a rokonod emlékezett régi rejtvényfejtő énedre, azért tette eléd? – Egyáltalán nem, ez teljesen véletlen. Ezt csak a feleségemnek meg a fiamnak mondtam, hogy milyen szép dolog ez, hogy a hajdani naiv rejtvényfejtő most saját magát fejti, és nem tudja megfejteni. – És Egerben? Irodalom? – Kérlek szépen, nem volt szerencsés a tanári karom, egyben viszont mégis. Az osztályfőnököm Radich Jolán tanárnő volt. – Őneki a nevét ismerem. – Őt biztos ismerted, mert egész Eger ismerte őt. Olyan jó tanárnő. Volt, amikor magyart is tanított, de az igazi oldala a történelem. Csodálatosan tudott tanítani, és róla csak jót tudok mondani, mert tényleg olyan volt, hogy aki őnála nem értette a történelmet, ott már valami baj volt. Annyira szemléletesen, annyira szuggesztíven, annyira átéléssel tudott beszélni. Tapadtunk rá. Minden órája a koncentráció csúcsa volt. A másik tanárom, aki az irodalmi könyvünket is írta, Ebergényi Tibor volt. Sajnos ő engem csak németre tanított, már ’56 után. Még másfél évet tanultam nála. De engem, mint kezdő költőt, aki írogat, egyik kudarc a másik után ért. Ott volt ugyanis a Népújság, ami akkor még vasárnaponként közölt verseket. És a gimnazisták közül nem is kevesen jártak oda. Például Szilágyi János, ő prepás volt, azt tudod. Sziládi. – A Móra Kiadó igazgatója? Egri? – Egy kollégiumban laktunk. Ő nem egri, hanem Egerben végzett. És verseket írogatott akkor még, máig emlékszem egy sorára, olyan irigy voltam rá, mint a kutya. Udvarolt egy fekete kislánynak, aki ott mellettünk járt le a Csiky Sándor utcán, a kollégiumunk ablaka meg oda nézett. Volt egy ilyen sora, hogy „Fekete vagy, mint a sorsom színe”. Majdnem sírtam a dühtől, hogy ilyen nem nekem jutott eszembe. De voltak, akik közöltek az újságban, például Szilárd Csaba, aztán Bereczky Zsolt, ezek mind kollégisták voltak, és gimnazisták is, vagy prepások. És én is elvittem a verseket, hát még csak szóba se álltak velem. Rettenetesen mérges voltam rájuk, aztán utána, na mondom, engem nem is érdekel, nem megyek. Nem is vittem verseket sehova, vagy csak nagyon későn. Amikor művészeti előadó voltam Pétervásárán, az egyik ünnepi könyvhét alkalmával Antal István könyvtáros barátom javaslatára, akinek nagyon sokat
