Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
45 egyensúlyomat, és hátraestem. Egyenesen az otthonvezető karjai közé, aki talpra állított, és szembefordított magával. – Látod – mondta –, nem babra megy a játék. Ha szépen megmondod, hogy ki itt ez a férfi, nyugodtan elmehetsz. De ha nem, az igazgató elvtárs eltávolít a gimnáziumból! És a mi kedves kis Dzsónk mehet vissza a falujába az édesanyjához. Gondold jól meg: mi lesz akkor belőled?! Egy suszterlegény! Semmi több. Egyébként édesanyád jól van? – Igen, hála az égnek! Csak nagyon fáj a lába. Isiásza van. – Hát az nagyon fájdalmas betegség. Hogy viseli? – Nehezen. Éjszakánként meleg sóval alszik, és üvölt a fájdalomtól. – No látod! Ilyen körülmények közé akarsz te visszakerülni? – Én nem akarok. Én dobós diák szeretnék maradni! – pityeredtem el. – Hát akkor, Józsikánk, kis Dzsónk, nekem apró Joel prófétám, mondd meg nekünk, kit ábrázol itt ez a fénykép! – De ha nem tudom, otthonvezető elvtárs! Isten bizony nem ismerem! És ebben a pillanatban akkora pofont kaptam tőle, hogy most az igazgató kapott el fél kézzel, mert a másikban egy újabb fényképet szorongatott. Ő is megfordított, és szembeállított magával. – Ide figyelj, te betyár, hát akkor azt mondd meg nékem, ki vigyorog itt ezen a képen!? Ki húzza a „rabláncot”? Mi?! – Én. – És nem ismered föl ezt a tőled egy méterre álló férfit?! – Rengetegen voltunk ott, igazgató elvtárs, rengetegen! – És hogy kerültél te oda, mondd?! – Sétáltunk a városban a barátommal, ott ólálkodtunk a Líceum körül, nézelődtünk, amikor egy férfi odaintett minket, hogy fogjuk meg a lánc két végét. És mi megmarkoltuk, és húztuk végig a Széchenyi utcán! Utánunk meg a tömeg. Csönd lett. Hatalmas csönd. Hallani lehetett a két férfi szuszogását. – No jó! Rendben van. Elmehetsz. Majd döntünk a sorsodról! És döntöttek. Első fokon eltávolítottak a gimnáziumból. Ám a bükk- szenterzsébeti tanács kiállt mellettem, levelükre az ítéletet két hónapi felfüggesztésre változtatták. Voltak, akik azt mondták, hogy nagy szerencsém volt, mert ha a rendőrségen hallgattak volna ki, biztos, hogy nem úsztam volna meg két pofonnal. De nekem ez a két pofon is fölért egy Széna téri ütközettel! A tanárokat Szolnoki János igazgató félemlítette meg, a tanárok pedig minket. Oroszból például Mjazovszky Albert tanár úr kedvence voltam, táltosnak, frizurám miatt Mozartnak nevezett, mikor melyikhez volt kedve. Ám a fent említett beszélgetés után úgy elgyávult, hogy no! Akárhogyan is feleltem, kettesnél jobb osztályzatot nem kaptam tőle. Miatta kellett oroszból is érettségit tennem, pedig az nem volt kötelező! De hát mit tehettem, ha közepessel zárt le?! Így legalább megkaptam a négyesemet! Mindegy. Az idő pora befedi ezt is, mint mindent. De ha föltépem a heget, most is szivárog belőle a vér. Mert életemben először ekkor találkoztam égrekiáltó igazságtalansággal! Sajnos, nem utoljára.] * * *
