Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei
30 (Lámpafényben a lábszárak pihéi kéjesen megremegnek!) Illatuk örökké érzed, megőrjítenek, ha lábszáradon motoznak talpacskák, cipőben ingerkednek. Így hát akarhatsz-e még? És hogyan is kezdenéd? * Meséld el, miután leomlott az alkony, mennyit kódorogtál az utcasarkon. Polgártársak leskelődtek, koszlott függöny mögül, sivár életük maró mahorka füst. Ó, bár rák lehetnék, s a két veres ollóm fúrná a tenger fenekét. * A délután és az este elpihen, gumibotok simogatják szelíden. Elgyengül, pilledten szimulál, mögöttünk a padlón, szundikál. A tea, fagylalt után, a sütemények, még meddig halaszthatom a percet? Eleget káromkodtam, koplaltam, könyörögtem, s láttam, amint behozzák, egy fatálon, kopaszodó fejem. Nem vagyok próféta, nem. Láttam, amint a pillanat ellobog, láttam az égi lakájt, bőrkabátban amint pufajkám tartva vigyorog. Meg is ijedtem. Lett volna még mit mondanom, de minek, a csörömpölő lekváros tálkák és teás csajkák felett? Egyszerre lehetetlennek tűnt. Ki érti meg? Minek beszéltem volna, minek? Vagy cinikusan vigyorogva, ajánlatom vigyorba fojtottam volna, a mindenséget kábán összegyúrva, hogy a minket izgató kérdést feltegyem? Elmondjam „Szovjet Lázár vagyok, akit főbe lőttek, de teste a gödörben újraéledt. Mindent bevallhatok”. Ha az elvtársnő, párnájával legyezve, felhevült arcát, azt mondja: „Nem erre vártam, ó, nem erre, egyáltalán nem erre.” Lett volna értelme szólani még? Minek? Nem mondhatom el úgyse senkinek.
