Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei
31 Felderengett már annyi alkony, kert, sáros utca, annyi regény, csajka, lehulló szoknya. Lihegés, annyi minden, amit elmesélni amúgy is lehetetlen. Idegeimet láttam táncolni vászonra kivetítve. Lehetett volna értelme? Hisz épp párnáját simogatva vette le sálját, S elfordulva szólt: „Nem így, egyáltalán nem így képzeltem el.” Nem vagyok orosz Hamlet, mért is lennék? Csupán egy elvtárs, nem is túl heves, és el is rontja csúcsjelenetét, tanácsa ostobán felesleges. Retteg, visszafogott, kretén, szellemes, okoskodik is, néha hódító, néha meg, mit tagadjam nevetséges, van amikor esztelen Bolond. Az ifjúság elhagyott, már mögöttem, nadrágszáram tétován meg-meglibben, hajam kopaszságomra fésüljem, barackot rágva kellene partra mennem, ahol sellők kábítón énekelnek, de egymásnak sajnos, nem nekem. Néztem a vágtázó hullámokat, egymást rombolva törnek egymásra, mikor a szél a tengert fel-felszántja. Mély, víz alatti termekben jártunk, ahol tündérek hínárfejeket fonogatnak, s megfullad, akit emberek szólongatnak. * Az 1969-re datált vers egy ismert Eliot-költemény, a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke átirata, amennyire megítélhetem, hű az eredetihez, de állandóan rájátszik a szovjet-orosz allúziókra. Biográfiámban majd részletesen elemzem az eltéréseket, nyilván a barbár és brutális szovjet motivációs háló másfajta atmoszférát kreál. Kétségtelen, hogy itt nem egy öregedő, unatkozó, élete kalandjától megijedő és elmenekülő angol úriemberről van szó. Ó, nem! Nagyapám hat széljegyzet-verset is írt hozzá, ahol tovább pörgeti Ivan Ivanovics elbaltázott, groteszk fényben felvillantott, de eredendően tragikus életét, rájátszva sorsára, üldöztetésére, a szirénmotívumra. – Tatjána Bogdanova
