Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
44 portás mondta a hírt, hogy belőttek hozzájuk. Szerencsére senki sem sérült meg. Ám az ijedelem nagy volt, képzelni lehet. Lassan már megjelentek a falfelírások is: ÉLJEN A KÁDÁR-KORMÁNY! Krétával degeszre tömött zsebű diákok, jártuk a várost, és ahol csak találkoztunk a felírással, mindenütt odabiggyesztettünk elé egy nagy F-et. – A kollégium ablakából néztük végig, amikor a hatalmas vörös csillagot a Líceum tetejéről leverték. Ezt az óriási tákolmányt minden este kivilágították, forgott körbe-körbe, kelet felé mindig megállt, várt egy fél percet, majd kezdte elölről útját. Az egriek már rá sem hederítettek, csak a turisták bámulgatták nagy előszeretettel. Végre megjelent helyette egy hosszú, karcsú póznán a nemzetiszínű lobogó! Ujjongtunk örömünkben. Ölelgettük egymást. Ízig-vérig magyarnak éreztük magunkat.) Aztán hazautaztam Bükkszenterzsébetre szüleimhez. 1957 januárjában hívtak vissza bennünket körlevéllel a gimnáziumba. Szinte mindenki visszajött. Néhányan az idősebbek közül elhagyták az országot, Nyugatra távoztak. Ketten-hárman mi is megpróbálkoztunk ezzel, de a kollégium kapujában fülön csípett bennünket az otthonvezető, és visszaparancsolt szobánkba. Hála az égnek! Jött tehát 1957, a számonkérés és a leszámolás éve. Hallgató Sándort, igazgatónkat elbocsátották, és Szolnoki Jánost nevezték ki, föntről, helyette. Habisch tanár urat, aki engem nem tanított, börtönbe csukták a forradalomban való részvétele miatt. Büszkék voltunk rá valamennyien, de hallgattunk róla. Az egyik tavaszi napon hívattak az ügyeletessel az otthonvezetőhöz. Az emeletről lefelé menet faggattam a fiút, hogy vajon miért keresnek. Ő azt mondta, hogy nem tudja, de nagy baj lehet, mert itt van a gimnázium igazgatója is. Falfehéren léptem be hozzájuk. A szoba közepén egymással szemben álltak. [– Jó napot kívánok! – köszöntem. – Jó napot! – fogadta köszönésemet Szolnoki János igazgató. – Te vagy Utassy József? – kérdezte. – Igen, én vagyok. – Akkor állj ide közénk! Apád meghalt a háborúban? – Meg. – Nevelőapád? – Kovách Ferenc. – Cipész? – Igen. – Hallom, van szőlőtök is. – Van. Négyszáz négyszögöl. – Ha arra járnék, megkínálnál egy pohár borral? – Meg én, még kettővel is! – engedtem föl egy kissé. – Hát akkor mondd meg nekem, hogy ki ez a férfi itt, ezen a képen! És elém tartott egy nagyított fényképet. Hosszan néztem, nézegettem, de nem ismertem föl benne senkit. – Nem tudom – válaszoltam. – Nem tudod?! – kérdezte újból, de már erősebb hangon. – Nem. – No, nézd csak meg még egyszer! Alaposabban. – Orrom elé tartotta a fényképet, de még annyit sem láttam belőle, mint az előbb. – Nem ismerem, igazgató elvtárs – hüppögtem. És ekkor jobb kézzel egy hatalmas pofont kaptam tőle. Bizonytalanul álltam a lábamon már addig is, de a pofontól teljesen elveszítettem az
