Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
37 – És te azóta kerested? – Mit keressek? Egy időben majdnem elindultam, aztán akkor meg elfelejtettem a csapategységét, hogy mi a száma, aztán most megmondták – most mit lehet már ilyenkor keresni? Semmit szinte. 1943. február 19-én halt meg. Így, dátumszerűen tudtuk, mert ez volt a levélben, egy katonaorvos írta, és nagyon tisztelettudó, nagyon rendes levél volt. Mégiscsak számított valamit, megnyugtató, hogy nem mint a kutyát kaparták el. – Most akkor szülessél meg. Versedből tudom, hogy Ózdon, de hogyan is történt? – A család Bükkszenterzsébeten lakott, és hol anyám ment Ózdra, meglátogatni apámat, hol hétvégén Ózdról kerékpárral jött apám meg a sok barátja, akikkel együtt dolgozott, haza Bükkszenterzsébetre. Egy időben, még ezt nem mondtam, albérlők voltunk. – Tehát önállósodtak a szüleid. – Az apám elment albérlőnek az alvégre, szemben a falu templomával. Éppen most bontották le pont ezt a házat, amiben laktunk. Hadd bontsák, én nem is bántam, mert mindig csak emlékeztetett a sok rosszra. Apám nem tudott kijönni az apjával, meg anyám sem. Az apai nagyapámmal nem lehetett kijönni. Ezért mentek el albérletbe. Apám onnan járt dolgozni, ahogy az előbb is mondtam, hol bányába, hol Ózdra, hol kőbányába. És anyám itt hordott ki engem, és amikor jött a szülés ideje, nem a falu bábájához vittek, akkor vezették be először, hogy mentőt kapott a pétervásári járás, és már ez a mentő vitt be engem Ózdra, a kórházba. – Ózdon volt a legközelebb kórház? – 28 km-re van, 30 km-re meg Eger. De inkább Ózdhoz kapcsolódtunk, mert a háromnegyed falu ott dolgozott. Így amikor eljött az idő, akkor a mentővel Ózdra vitték be anyámat a kórházba, és ott születtem meg, 1941. március 23-án. Aztán két-három hétig bent tartották még, utána pedig visszakerültünk Bükkszenterzsébetre. Ott voltam gyerek. De maradjunk még apámnál, mert majdnem kiesett az emlékezetemből, hogy apám három éven keresztül dolgozott Németországban, mezőgazdasági segédmunkásként. – Tehát úgy, mint a Magyarok című film szereplői. – Pontosan. A harmadik évben már anyámat is elvitte magával, és amit három év alatt kerestek, abból építettek fönt a fölvégben egy réten, ott kaptunk telket, a dombok alatt egy szoba-konyhás házat. De ez abban az időben rettenetesen nagy szó volt. Háromévi munkájába került apámnak, meg anyámnak is, hogy ezt a házat össze tudták hozni. ’41-ben, amikor én születtem, akkor kezdték építeni. Velem egyidős a házunk. – Házasságukból csak te vagy? – Csak én. Gondolom, ha nem hal meg apám, akkor biztos, hogy többen is lettünk volna, mert mind a két ágról sok gyerek van. Én azután egyedül maradtam. – Te már ebbe a felvégi házba jöttél haza? – Nem, még az albérletben voltunk, hiszen csak ’41 nyarán kezdték építeni ezt a házat. – És édesapád nem is látta készen ezt a házat? – Hát látta készen, mert ’41-ben megcsinálták, és ő csak ’42-ben vonult be. Bár akkor még nem volt körülkerítve, és nem volt bevakolva sem. Ezért is volt tragédia anyám számára, hogy meghalt az apám, ott maradt velem, se kerítés, se vakolás, csak a konyhában éltünk, mert a másik szobában se padló, se bepucolás nem volt még. És ezért kellett
