Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei
29 a házakat és álomba menekül. Igen, a szürke köd ideje is eljő, meglátod. Alaktalan testét ablakokhoz dörgöli. Eljő az idő, eljő. Hát készítsd arcodat, más arcok meg ne ijesszék, teremtened is, ölnöd is lehet még. S a láthatatlanok még időben neked szegzik, kényelmetlen kérdéseik. Lesz még idő, százszor elbizonytalanodni, megijedni, amíg pirítós kenyeret kapunk és teát. A teremben elvtársnők dicsérik Rubljovot, noha nem is értik. Lesz még idő, hogy megfontold. „Akard, vagy ne akard?” Vagy megfordulj, és a lépcsőn lebaktass, tükörből nézve utána gyérülő hajadnak. (Sziszegik: „Haja elhagyja fejét!”) Pufajkád kopott, gallérod kosztól szürke, bizony ingedre a mosás is ráférne. (Sziszegik: „Iksz lábú szegény!”) Bátran, a rendszert bíráljam? Egy pillanat, érv és ellenérv egymásba szakad, mert hányingerig ismerős már minden, a reggeli émely, a hold az égen. Életed brosúrák között kimérték. Árnyaid hangját hallod, messzi termekből indulókat, hát akarhatsz-e valamit is még? És mit akarj, ha mindenünnen figyelnek, meghatároznak, mint gyógynövényt vagy bogarat, és te ficánkolsz a tű hegyére szúrva, a falra ragadva vonaglasz, szörnyű kínban. Hát hogy köphetnéd ki az örök halasztás epeváladékát. Hogyan akarhatnád? Minden lábat ismersz, lábait mind a nőknek. Bokát, combot és vádlit, lúdbőrzőn meztelennek.
