Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Nyerges Gábor Ádám: Detonációközeli állapot
26 rajta hang, ahogy így néz rá azzal az olyankék szemével, mint az ég vihar után, amikor úgy istenigazából kisüt a nap, ahogy a haja elomlik, de – de persze nem lehet. A Pintér Kata csak beszél és beszél, a hangja olyan lágyan kislányos, de közben mégis ilyen, ilyen izé, nőcisen buja, vagy milyen ez, szóval, hogy már attól önmagában majd kidurran a szíve a bőre alól, nem így mondják ezt, persze, de ő most így érzi. Csak ne repülne el úgy a szünet, csak lehetne, ah, megállítani az időt, végigmérni, szkennelni úgy rendesen, és akkor még beszél is, figyelni is kell. Szerencse, hogy csak ilyen faszságokról, amikre nem kell teljes agykapacitást fordítania, a maradékkal így azért, amennyi lopott pillantás ide-oda fröccsenhet a tekintetéből, rekonstruálgathatja, mint valami igen fejlett számítógépes program, részletfelvételekből, amennyire lehet, a háromdimenziós képet. Puzzle-ként rakosgatja össze (leginkább késő délutánra, ha már végre hazaért, és magára zárhatja a fürdőszoba ajtaját) a csaj nagy részét, az apró és per vagy fedett részletek finom fantáziamunkáját pedig, most még, nehogy kínossá duzzadjon a helyzet, amennyire lehet, jegelnie kell. Egy háttérprogram az agyában most tehát szkennel, és befelé jegyzetel képileg, miközben a felszínen fut a Schneci- program, amelyik beszélget, amelyik szemkontaktust tart, amelyik érdeklődik a beszélgetés témája iránt, és, természetesen, lényegében nincs is farka, nem is tudja, mi fán terem az olyasmi, hogyisne, pfujj, ugyan, eltartott kisujjal idegenkedik a csöcsöktől (noha… CICKÓK!) és egyéb ilyen világi hívságoktól, ő tulajdonképpen nem is látja, hogy milyen gyönyörűségesen tökéletesen baszni való emberpéldány csücsül itt milliméterekre tőle, centikre, konkrétan centikre a farkától, ami neki, közben, persze, úgyszólván nincs is, a joystick az alprogrammal van összeköttettésben, ezt sugallva igyekszik nézni, illetve dehogy, nincs is alprogram, hogy is lenne, mit is látna vele, mikor ő csak a szemébe, a lélek oly érdekes és minden igényt kielégítő tükrébe bámul csak indifferensen, észre sem véve, ami így pont szemtájékra van amúgy feltálalva neki, hogy, őő, izé, hirtelen eszébe sem jut, példának okáért, ha már mindenképp mondani kell valamit, hát, esetleg, mondjuk… … mondjuk, CICKÓK! Mindezek zajlanak tehát, és a beszélgetés eközben még csak fél-egy perce tart! A kiindulóponton, miszerint Jakab kölcsönadná-e a füzetét, mert a következő órán röpit írnak az októberi szocialista forradalomból meg a többi izéből, vagy miből, mert ugye a tanár úr szerint ez csak épp szocialista nem volt, forradalom sem, hanem véres puccs, valamint nem októberben volt, szóval ebből a valamiből, amit már innen fogva az osztály egyetlen tagja sem igazán értett, szóval ezen a részen hamar túllendülnek, Schneci kölcsönadja a füzetét, naná, a Pintér Kata ekkor ül le mellé (nem baj-e, ha leül, nem!, vágja rá puskagyorsasággal Schneider – CICKÓK!), Kata pedig ezt nagyon köszöni, mert az előző két óráról hiányzott, és csak az aznap elmondottakat, a ’17-es véres valamit meg a Csekát hallotta, de arról is keveset, mert a tanár úr onnantól már inkább arról beszélt, hogy a csekából aztán KGB lesz az ötvenes évektől, és hogy mindenkit megfigyeltek, mint Magyarországon, és háromperhárom, és sokkal többen voltak ügynökök, de a többségről máig nem tudni, és a Putyin, aki a magyar miniszterelnök nagy diplomáciai barátja, is ügynök volt, meg pont, mivel nem lehet tudni, ki mindenki volt még ügynök, még akár a mai magyar politika „legfelsőbb szintjein”
